Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-02 / 48. szám
Tizennegyedik évfolyam. 48. szám. Vác, 1900. évi december 2. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak: Egész évre ..... 12 korona. Félévre....................................6 korona. Negyedévre...............................3 korona. EGYES SZÁM ÁRA 24 FILLÉR. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Megjelenik; minden vasárnapon reggel. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VÁC, Géza király-tér 3. szám. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések és hirdetési pénzek. Nyüt-tér sora 60 fillér. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: hirdetéseket Bélyegilleték nincs. Kováck Ernő. Dercsényi Dezső. jutányosán felvesz a kiadóhivatal. Strófák 1 Vörösmarty emlékének. | Vác, dec. 1. (T. S.) Meghalt a század, mely őt adta nekünk, meghalt a század, melyet oly sokban ő adott nekünk. Kidőlt az idő és vele kiesett a mi világunkból sok. Kieseit, bele a feledés mélységébe, de az ő Géniusza minden gyarló emlékezetlenség fölött is káprázatosán tündöklik. A végzetek számítása fényességül küldte őt minekünk, mi érezzük azt és nem raboljuk meg önmagunkat ettől a ragyogástól. Ha a gondviselésben volt annyi szeretet, hogy nekünk juttatta őt: bennünk is van annyi szeretet, önmagunk és a múltak iránt, hogy szemünket és szivünket is ahhoz a megközelithetlen messzeséghez emeljük, melyben ő áll fölöttünk és minden idők minden múlása fölött. Őt nem bánija a múlandóság! Nyomtalanul suhan el fölötte, mert minden virradó napon csak magasabbra hág a dicsősége. Ahányat lépet velünk az idők rohanása előre, az ő korától el, annyit nőő Arad város vésznapjai 184:8—4:9-ben. — A Váci Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Kovách Ernő. (7. folytatás.) Ejnye, gondoltam, a szemtelenek, hát ti nem is tudjátok, hogy a mieink hátuk mögött már a várban vannak — hiszen majd mindjárt kikaptok ti hátulról, azonban én a századommal a Maros partján 'evő romház falai mögé menekültem. hogy a lövések bennünk kárt ne tegyenek. Az volt szerencsénk, hogy még egészen sötét volt, az ellenség bennünket nem látott itt és nem is gyanított, melynél fogva csak találomra lőttek mindenfelé. Azonban gyanítván, hogy a vámház falai mögött fognak emberek lenni, csak úgy morzsolták a falakat az ágyulövegek, úgy, hogy mi egészen tele lettünk szórva mindenfelé törmelékkel, de azért bennünk kár nem történt. így múlt az idő, már gyanúsnak tetszett, hogy a vár ágyúi más bástyákról is kezdenek dörögni és az előttünk levő bástyafokon az ellenség egész nyugodtan lövöldöz, vagyis ágyuz. Ezek még mindig nem tudták, hogy mi itt lappangunk a városház falai mögött s mellettünk meg az 58. zászlóalj kaszásai. távolok ködén át. Nagyobbodik alakja, csak egyre növekszik akármerre is sodor bennünket az ár. Mi fejlődünk, de ő csak tökélesedhetik a szemükben. Mert minden felgyújtott fáklyánk úgy lobog, hogy őt vonja mágikus fénybe. Mikor riadóját fújta, akkor a haldoklás csöndjébe úgy szaladt bele az a tárogatós hang, hogy nemcsak ébresztett, de ijesztett is. Ma köröttünk zúg, kattog az élet és minden zsivaján úgy növekszik túl az a hang, hogy csak csodálat és tetlerős szándék kél a nyomán. Akkor pompáztak a szinei, de minden tűzük csak arra a ködtengerre hullott, mely bennünket majd agyon nyomott. Ma szivárványos csillogásuk cikkázva tündöklik, mert köröttük és velük játszva enyeleg, 'táncol és csókolódzik a napfény. Nincs az az érzés, a mit szóba nem öntött, nincs az a szó, a miből szin nem ömlött. Nincs az a gondolat, a minek képet nem föstött, nincs az a kép. a mi gondolatot nem öltött. Legtöbb szava egy kép, legtöbb képe egy szó. Érzése a szivéből fakadt, sőt gondolatai is. Abból a poétái szívből, mely a rajongásig sze-Ha az ellenségnek ekkor elég bátorsága lett volna a várkapun kitörni a városostromlókra, ugyancsak megjártak volna, mert nem is gyanították, hogy mi ott most kényszerítve lesben állunk: de nem tették! Az idő csak haladt, az idő már kezdett világosodni, ekkor már biztosan tudtam, hogy mieink nincsenek a várban, noha azon oldalon, még mindig hallottuk a puska ropogását és az ágyú dörgését, a melyeket azonban a várbeliek lőttek embereinkre. Ekkor én nem akarva, hogy a világosság itt találjon bennünket, felszólitám emhereimetutánnam jönni és meg is indultunk a töltés mentében Uj-Arad felé. Itt az első hidhoz érve, megállitám a századomat, de az ment tovább, erre haragudva reájuk támadok s akkor láttam, hogy nem az én századom jött utánnam, hanem az 58-ik zászlóaljból egy csapat és az én századom még ott maradt, kik me gengem kerestek. Erre egy embert visszaküldtem a századomért, én meg nagy mérgesen a hid alá mentem, hol több honvéd volt meglapulva és egy dobos veri a takaródét. Reá támadok ón mérgesen és már megakartam ütni, hogy mer ő itt takarodót dobolni, mikor az egészen közönyösen a dobolás köz- | ben a dobverővel, a bid szeglete felé mutatott. | retett valakit, ki őt nem szerethette! És ekkor ez a szív keresett valakit, a ki úgy szerethette mindet, de a kit akkor igazán nem szeretett senki. Elvesztettük ezt a mi földünket a lábunk alól, mert csupa szeretetből rája heveredtünk, úgy végignyúlva, mint a ki sohasem akar felkelni. És ekkor a jelen szürke falára vetődött egy vakitó kép: a honszerzők képe beállítva csupa opálos szinhatásba és minket ezek a színek úgy feltüzeltek, hogy megcsináltuk a honalapilást másodszor is. Összegyűjtötte nyelvünk minden bujkáló sugarát és lelkének prizmáján úgy megtörte, hogy a szinek ezer árnyra bontva szabadultak ki. Pajzánul kergetik egymást az ezüstös hangú amorettek és hogyan eltűnnek, mikor a viharok istene kél! A patak csobogása, (odrainak kacagása, búgó sírása ott cseng, zöng és zokog ebben a nyelvben, mely kondul, zúg és dörög, mikor a tarajos hullámok tajtékozva csapnak össze. Az érzések mérhetetlen fokozata csapkod magasra bravúros skálája ömlik, fonódik egymásba, Odanézek, hát ott láttam ? hidoszlop mellett nyakig sárosán Máriássyt, nagy busán maga elé nézni. No most már tudtam biztosan, hogy hányadán vagyunk. Gondoltam, ugy-e megmondtam én ezt! Itt azután bevárva századomat, kik már azt hitték, hogy én el is vesztem a sok ágyú golyó közt, visszasompolyogtunk a töltés mellett nagy búsan Uj-Aradra. A dolog csakugyan úgy történt, hogy észrevétetlenül feljutottak a Raveline bástyájára és a várbeliek nem vettek mindebből semmit észre. Ezek felérvén oda, azt gondolván, hogy már bent vannak a várban, elkezdtek kiabálni : Éljen a m agy ay! és puskáikat ok nélkül kilövöldözni és csak erre a lármára ébredi fel a várőrség, melynek ezután még sok idő kellett, hogy elkészülve a várbástyákon megjelenhessen. Ha elővigyázatból csak öt-hat létrát vittek volna magukkal, még a várőrség felébred s magát védelmi helyzetben teszi, a mieink azokon addig a várbástyáit megmászhatták volna. Ennélfogva a várbevétele csakugyan egy hajszálon függött, hogy az meg nem történt. A mint Máriássy észrevette, hogy csalódott, azonnal elrendelte a visszavonulást, de miután a csapataink éljen a magyar! kiáltásokkal és puskaropogtatással fel ‘voltak tüzelve, vissza- I vinni őket nem lehetett és mindenáron még I igy is meg akarták a bástyákat mászni, ha tehát
