Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-09 / 36. szám
Tizennegyedik évfolyam. 36. szám. Vác, 1900. évi szeptember 9. VÁCI HÍRLAP VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Előfizetési árak: Egész évre.............................12 korona. Félévre....................................6 korona. Negyedévre...............................3 korona. Megjelenik; minden vasárnapon reggel. EGYES SZÁM ÁRA 24 FILLÉR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VÁC, Géza király-tér 3. szám. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések és hirdetési pénzek. Nyilt-tér sora 60 fillér. Bélyegilleték nincs. Kiadótulajdonos: Kovách Ernő. Felelős Szerkesztő: Bercsényi Dezső. HIRDETÉSEKET jutányosán felvesz a kiadóhivatal. Az iskola. (F.) Most, hogy immár vége a szünidőnek és újra megnyíltak a tudomány csarnokainak a kapui, ismét felszínre kerülnek azok a sokat megvitatott és mindig eldöntetlen kérdések és reformtervek, a melyek az iskolai oktatás mostani módszerének megváltoztatásával annak fejlesztését és tökéletesbitését akarják előmozdítani. Úgy a pedagóga tudós szakemberei, mint a társadalom illetékes faktorai az iskolaszékek, törvényhatóságok, de maguk a gyermekeik nevelését és oktatását figyelemmel kisérő gondos szülők is nem egy életre való tervvel igyekeznek ilyenkor az iskolai év elején a magyar tanügyi reformtörekvések megvalósításához hozzájárulni, a mely nagy igyekezetnek azonban az a legnagyobb hibája, hogy a legtöbbször oly korán lelohad ennek a hirtelen, szinte* ötletszerüleg tamadt lelkesedésnek és tervezgetésnek a tüze, hogy azok közül a szeptember hó elején fennen hirdetett változások és javítások közül alig egy-kettő éri el a megvalósulás stádiumát. De ha évenként csak egy-kél kisebb újítás konstatálható is népnevelésünk módszerének vizsgálása közben, idővel ezek az esztendőről esztendőre történő, csekélynek látszó változások egészen átalakítják azt ugyanannyira, hogy a még csak néhány rövid évtized előtt dívott rendszertelen és mondhatnék kezdetleges népnevelés hazánkban ezek által ma már egy tudományos rendszert követő, tervszerű modern kulturintézménynyé fejlődött. Ha igaz is azonban az, hogy népnevelésügyünk az útóbbi időkben nagy arányú fejlődést mulat, még sem szabad azzal egészen megelégedni és a tovább fejlesztés nemes munkáját könnyedén feladni, mert ezáltal elmaradnánk a folyvást izmosodó nyugoti civilázició előre törő lelkes küzdelmében és csakhamar visszaesnénk oda, ahonnan hosszú idők nehéz munkája árán kiemelkedtünk. Mert még mindig sok a tenni való ezen a téren, csupán azoknak a kérdéseknek a tárgyalásra szorítkozunk, a melyek tisztán társadalmi úton, a szülők és nevelők hozzájárulásával nagyon is nagy mértékben megkönnyíthetik az iskola, illetve a tanító nehéz és fárasztó feladatát. Először is a gyermekek korai iskoláztatásáról kívánunk szólani, mert nem tudjuk eléggé kárhoztatni azt a sok úri családnál divó szokást, mely szerint azon igyekeznek, hogy a gyermek minél előbb iskolába mehessen, ha mindjárt miniszteri engedély szükséges is a felvételéhez, azt is kieszközlik, mintha bizony valami különös nagy dicsőség volna abban, ha I az a vidám, jó kedvű kis fiúcska idő j előtt elvonva a kedvenc játékszereitől, be- i kerül az iskolába és nagynehezen megtanulja az ábc első tiz betűjét, vagy mondjuk az egyszeregy elejét. Sok szülő nem tudja azt, mennyi vesződséggel kell a tanítóknak megküzdenie, az ilyen korai fejlődésre kárhoztatott csemeték oktatása közben, nem szólva arról, hogy legtöbb esetben az agy korai megerőltetése csakhamar előidézi a szellemi tompulást és megakadályozza a test egészséges természetes fejlődését. A szülők által leggyakrabban elkövetett másik nagy hiba a gyermek értelmének Kórházban. — A Váci Hírlap eredeti tárcája. — Balzsamos illattal telt a lég. A fűszálak végén, a virágok kelyhének mélyén ott reng a napsugarakat tündöklő szinpompával visszaverő esőcseppek milliója. — Vígan harsan fel a madarak kellemes danája, a tücskök döngicsélése. — Megifjodott minden, a méhek elhagyják köpüiket, a bogarak menhelyöket a levelek alját, mennek könnyebbülten dolgozni, élvezni. Minden oly szép, oly pezsgő künn mint az ifjúság, az erő, az élet. A nagy, sárga ház ablakából sápadt arcú ifjú révedező szemekkel nézi a természet pompáját, öreg arcának merev vonásai mintha pillanatra ellágyultak volna ; végig simítja honiloKát, sárga kezeivel talán könyet is morzsoltak össze reszkető újjai. A másik pillanatban újra megmerevedik az arc és csak a szájszélek ideges gyenge rezgése árulja el a küzdelmet az ellágyulás ellen. Nem akar megindulni, lelkesedni ennyi nyüzsgés, az élet ilyen frappáns megnyilatkozásának láttára. A kór, mely testét menthetetlenül sodorta a gyors enyészet felé, pessimismussal töltötte el lelkét. Nem akart tudni semmit az ifjúságról, a virulásról, mindig | és mindenütt a pusztulást, a halált látta; a j fák rügyeiben a virágok bimbóiban maga elé j I képzelte a hulló sárga leveleket, a hűvös szél■ ben magányosan álló kórót, ez volt szemeiben a czél, a mely felé a természet indul, minden j más csak átmenet, fázis, közelgés volt a felé. — Olyannak hitt mindent, mint a maga élete volt; kora gyermekkorától, telve küzdéssel, gonddal, nélkülözéssel, a gimnáziumi évek monoton tanulási és tanítási órákkal, majd az öt évi egyetem a maga sötét nyomorával mind olyan emlék volt, mely szinte gyülöltté tette az ifjúságot. Ehhez járult utolsó egyetemi éve alatt az emberiség egy harmadát sírba vivő kór, a gyilkos tüdőbaj, mely bekoronázta szenvedéseit s a jobblét küszöbén ide hozta ebbe a nagy sárga házba. Nézte az ablakból a vihart, lelkének jólesett látni a rohanó széltől hajló törzseket, lezuhanó ágakat s most mikor kiderült, bosszúsan fordult el a látványtól. Odahagyta az ablakot; az, a mit a szobában látott jobban megfelelt az ő nyomorúságának. Az ő ágyával szomszédj ban feküdt torzult arcvonásokkal egy emberi I alak, főhadnagy volt valahol a vidéken, mielőtt gyógyithatlan vese-bajával idehozták. Rettentően szerette életét, egész nap imádkozott gyógyulásáért, vagy szidta a sorsot szenvedései miatt, remegő ajakkal kérdezte nap-nap után orvosait: Ugye meggyógyulok, kikerülök I innen ? S ragyogó arccal vette a vigasztalásnak minden morzsányi szavát. — Nem, szólt bele a sápadt orvostanhallgató, nem fogsz meggyógyulni, te sem, ismerem kórodat, elhúzod még hitvány életedet 2—3 hétig, aztán jösz oda, hová én megyek előtted. Hazugság, sivitott kétségbeesetten a beteg, élni akarok, oly szép az élet. Nem fogsz élni, nem fogsz élvezni, a szép asszonyok tüzes szempillantásai nem törnek meg többé attillád zsinórzatán, fényes ruhád nem veszed fel többé, egyszer lesz csak rajtad még, mikor innen kivisznek, mikor betesznek a meleg földbe. Nem fogod többé hallani a trombita harsogását, neked már lefújtak. További két ágyon két technikus van szálláson, egyszerre sebesültek meg mindketten. Egész nyugodtan vannak, sakkoznak egymással nyugodt arccal, hajszálon függ az ő életük is, lesz sebláz vagy nem, e szerint lesz gyógyulás, vagy halál . . . Csengetnek. Négy óra. A beteglátogatási idő. A betegek felemelkednek ágyaikban, mindegyik tekintete az ajtóra esik, mindegyik vár valakit, — csak az orvostanhallgató nem figyel, nem vár, pedig őhozzá mindennap pontosan eljön látogatója. Most is belibbent már s közeledik hozzá egy karcsú ébenhajú fiatal lány, ki szokásához híven, most is minden ellenvetés dacára
