Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-15 / 15. szám
o VÁCI HÍRLAP nagyon szép volt, hanem mikor a rákövetkező (sztendőben alkalmam volt Európának majd minden országát beutaznom, és idegen emberekkel beszéd közben a kiállítást, ezt a mi büszkeségünket előhoztam, bizony még ha a legtulzottabb magyar sovinizmus elfogott volna is, sem tarthattam volna azokat az úri embereket mind műveletleneknek, annyira egybehangzóan még csak kis hallomásuk is alig volt a mi magyar hazánknak szent örömünnepéről, e földnek és népének ezer esztendei produktumáról. Pedig fiát itt Ausztriában, Insbruckban egy intelligensnek látszó hotelier volt az egyik tudatlan, — hogy is kívánhattam akkor, hogy a messze északon fekvő Kiéiben egy egyetemet járó német barátom tudott volna a mi kiállításunkról! Íme ez a nemzeti kiállítások sorsa; ha részt is vesz ezeken a külföld egy-egy küldöttséggel, a külföldi újságok szólnak is róla egy-egy cikkben, feledékenységbe megy ez, mint meg annyi többi idegen embert közönbösen érintő tűr. Mi más egy világkiállítás! Egy vidéki színpadnak primadonnája, ki bár a kis városnak virágos kertté rögtönzött színpadján játszik és egy Sarah Bernhardt. Petőfi Talpra magyar lángszavú költeménye és Dante Divine cornoediája. Vagy Bencurnak Budavár bevétele és Raffael Sixtusi Madonnája. Mig amazok a mieink, ezek a világéi! És április 14-én nyitotta meg a francia nemzet Párisban a kapukat a világ fogadására. Az első párisi világkiállítás 1855-ben volt; rá 12 évre 1867-ben a második; és érdekes, hogy 11 évenkint következnek erre a többi párisi világkiállítások: 1878, 1889 és 1900. Mintha csak kiszámította volna az a rendkívül intelligens geniális nép; hogy az évszámok ily consequentiájával koszoruzza meg illőn ezt az elkopott, kidőlő századot. Én nem tudok méltóbb, dicsőbb, fönségesebb keretben világkiállítást rendezhetni, mint Párisban. Mert egyáltalán nem tudok várost, mely Párist számtalan előnyös tekintetben megközelíthetné, sőt nem vehető tőlem rossz néven ha azt mondom, hogy nem tudok nemzetet sem, mint a franciát, mely hivatottabb volna az 1900-i világkiállítást produkálni . . . nadrágszijamat aprítottam fel. Ilyen nem volt több a szigeten, bankjegyeim tehát hamisithatatianok voltak. Végre a haditengerészetet is lábra-állitottam, kitataroztakTM a szigeten levő két dereglyét. Megalkottam a nemesi isméket <-s szerveztem az állandó hadsereget. Lett harminckét tábornokom és nyolc törzstisztein, ezek közül öt címzetes tábornok. Az arzenál igazgatója szintén Skyrme lett, a mennyiben rábíztam a puskám őrzését. Alattvalóimmal az első súrlódásom az adók miatt volt. Senki sem akart fizetni, de ezen hamar túltettem magam, mert tulajdonképen semmi szükségem sem volt adóra. Komolyabb zavarokat okozott az úgynevezett admiralitási kérdés. Moravedi hercege, az aridmális, egy nap azzal a panaszszal jött hozzám, hogy Guayac őrgrófja és Copaiva báró nem akarnak evezni, ő maga pedig mint a tengeri haderő feje nem teheti ezt. Nagynehezen békithettem ki őket . . . Hjah haj! Ne kérdezze mynheer, hogy mi töltötte be végzetemet, hanem gondoljon a költő szavára: Minden nagy katasztrófának az okozója a szív! Skyrme igen gyakran zaklatott, hogy mikor veszem már el a leányát és miután neki megvallottam, hogy nehány hét óta morganatikus utón nőmmé lettem főpostamesterem leányát, a régen forrongó elégedetlenség nyílt Hagyjuk el most, hogp miért; jelenleg szándékom csupán, hogy egynémely soha ki nem törülhető lelki benyomásról adjak számot, me- j lyet az idegen Párisról és népéről szerez. Én mikor Párist megismertem, már Európának majd minden nagyobb városát bejártam. Fiatal bensőm már szinte fáradt, unott volt az , európai civilizációnak látott, megismert nagyságától. Már bejártam a halhatatlan lelkek hátrahagyott kincseinek múzeumait, azokat a múzeumokat, melyekből az ember 2—3 órai szemlélés után fáradtan keresi a szabad, friss levegőt, oly annyira nehéz ezeket a világkincseket sietősen megemészteni; láttam az öreg Európa monumentális építkezésének égnek nyúló csodáit; de láttam már ekkor a természetnek is sok isten alkotta szépségeit, — mondom, ennek a vén földrésznek már nagyon sok bámulatra méltó csodája rakódott le szomjas lelkembe és szinte fásulttá tett az újabb elém táruló szinte kicsinylően nézett szépségek iránt. Ekkor ültem fel egy a Cooknál váltott terjedelmes vasúti jegyfüzetnek utolsó bilétájával j a Brüszel-párisi gyorsvonatra, mely engem három és fél óra alatt Párisba röpített. Hiszen igaz, már kicsi gyermekkoromban a tündérmeséket realizáltam, hogy a kis földrajzból ismert Párist magam előtt képzelhessem ; diákkoromban, mikor már az újságokat is kezdtem értelmesen olvasgatni, egy szép álomban éltem, mikor Parisra gondoltam ; és mikor érett észszel elhatároztam magamban, hogy i mihelyt ráérkezem, hosszabb időt fogok tölteni ebben a tündérek és ördögök Bábelében, képzeletem minduntalan csak Párisba tévedt, mely- j nek térképét, utcáinak fekvését már előre | I praegnálta magának lelkem. Körülbelül ezekben adhatom habitusomat, j mikor gyorsvonatom beszáguldott a füstös falu j gare du Nord — északi pályaudvarra. I Nem röstőllöm bevallani, hogy mialatt kocsim a hotel d’Orsay-ba vitt, az ablakfüggönyöket lehúztam, hogy semmit se lássak ebből a rettegve vágyott városból: képzeletben féltem egyszerre átrohanni rajta . . . És azután ott éltem hónapokig, mígnem a honvágy ismét visszahozott erre a fekete kenyerű földre. — — — — — Szinte céltalan is most már, hogy szóljak azokról a benyomásokról, melyeket Páris lei- l lázadásban tört ki. Ismét két pártra oszlott a sziget lakossága, de természetesen a portugálok most már az én oldaloinon valának. Skyrme volt az angolok vezére és hatalmas szövetséggé alakultak ellenem. Menekülésem lehetetlen volt, mert a hajók is az ő táborában voltak. Mézesheteim mámorában az arzénálról is megfeledkeztem. Egy reggel fenyegető csoport jelent meg palotám ablakai alatt. A hű portugálok legnagyobb része jónak látta elbújni, csak néhányan várakoztak ream a palota előtt, azok, kik feltétlenül megbíztak államférfim ügyességemben. Skyrme az arzenál boldogabb végével szétl kergette mellőlem a royalista ifjúságot, a csövét pedig mellemnek szegezve, bekergetett pa'otámba. Szorongva vártam, hogy mi lesz. Kitekintettem az ablakon és ekkor vettem észre, hogy a dohányszedő portugálhajó dereglyéje közeledik a parthoz. Azonnal kifeszitettem rezidenciám hátsó falából egy deszkát és kimenekültem, a barátságos nagyhatalom védelme alá helyezkedtem. Ezzel bevégződött császárságom története, a portugálhajó ide hozott Fiumébe . . . Hogy a szigeten mi történt azután azt már nem tudom. kemben kitörölhetetlenül hagyott, hiszen mindent kifejez az, mikor azt mondom, hogy nem tudok nemzetet, várost, mely az 1900-i világkiállítást méltóbban produkálhatná! És azután a habitusomat is kitártam, már, mely ezt a mondást papirosra vetette. De azután félek is ezekből az irnpressiókból kiválogatni némelyeket, hátha a többi ellen vétek, mikor elhallgatom. Mert hiszen még az a marék homok is, mely a Szajna partján a nap. sugaraiban csillámlik, még tán azon is meglátszik, hogy Páris közepéből való. Hát akkor hogy találjak méltó gondolatot, elegendő szót arra, hogy a műfestészet és- szobrászat legnagyobb panlheonját, a Louvre-t pár szóval leírjam. Olyan temploma ez a művészetnek, mint a katholikusoknak szent épület a Vatikán, csakhogy a Louvreban nem lehetne kiválogatni a műremekek kardinálisai közül a pápát. A Louvre-t látni kell kívülről, belülről; látni kellene számtalanszor, talán mindig, hogy az ember betelne vele. Hiszen a termeknek csak egyszerű átsétálása magában két órát vesz igénybe. Talán arról a paradicsomi kertről Írjak, mely a Louvreból kijövő elkábult bolyongót körülveszi, a Tuileire kertről, mely a Champs- Elysées-ben folytatódik és egy kilométer hoszszúságban a mű kertészet legpazarabb változataiban kaczérkodik a szemlélővel? Vagy szebb talán e tündérkertekből nyílegyenesen kiszökelő két kilométer hosszú parkozott sugárút, a mely a világ egyik legnagyszerűbb városligetében, a Bois de Boulogne-ban végződik? Hogy ha még birja a bolyongó, hogy felmenjen e sugárút közepén emelkedett 50 méter magas arc de triomphe, diadalívre, úgy innen nézve délután 5--6 óra közt megismerheti az előkelő párisi világ equipage-a;t, a kocsikázó Párist, a különböző, egymás mellett mintegy hangyabolyban zsibongó, mozgó járműveket. Kettős, négyes fogatok : a bennülők toiletteinek eleganriája. az igazán művésziesen hajtó kocsis, a mellette bárgyú nonchalance-szal mozdulatlanul ülő inas, a phantasma bizarr szép hintája, az irlandi fekete telivér . . . Ezt egy gentleman gyönyörűen vágó trabbere akarja megelőzni és már meg is előzte. Utána vagy mellette prüszköl egy divatos automobil; közben karikázva vágtat cél nélkül egy bicyclette-jén előredűlt alak ; majd pedig kerekes korcsolyán szalad a kocsik közt egy sportsman, a milyen Párisban igen gyakori. Két sorban kifelé, két sorban befelé az avenue-n. És a magas diadalívről nézve alig látszik, hogy mozognak mindezek. A föld dübörög, reszket e sok haladó jármű alatt. Ha még egy gyönyörűséges parkot akarunk látni, ott a pare des buttes Chaumont, mely pár száz év előtt Páris kivégző helye volt és mintegy harminc esztendeje, hogy ily csodaszépen lett parkozva. S/inte parancsszóra emelkedtek ott mérnöki kezek után dombok, kies sziklás meredek hegytöredékek, vízesések, egy hatalmas tó, melyen merész hajlású hid vezet által. És mindenütt árnyas, hatalmas faóriások. Igen, mert Páris műkertészete nagyon ért ahhoz. hogyan kell vastag törzsű fákat átültetni és friss talajban újra gyökereztetni! Minek szóljak még a többi tündér-kertekről: a jardin des plantes, jardin du Luxembourgi hiszen elég ha mondom, hogy Páris mükertészete a legszebbek egyike a világon. És hogy itt említsem meg. ha egy kis órai utat szánunk, hogy eljussunk XIV. Lajostól kezdve a francia királyok nyári paradicsomába, Versailles-ba, itt azután könnyen úgy jár az impressionista, hogy egyszerre elfelejti Párist, el mindent, a mit életében szépet látott és le
