Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-26 / 9. szám
váci hírlap 3 A színházi hét. (B. Polgár társulatáról.) Vác, febr. 24. — Furcsa kis életet élnek önök — mondta egy budapesti nekem. — Néhányszor már itt jártam a városukban s megfigyeltem a társadalmi életüket. Azaz ezt nem, mert ez nincs. Ugy-e apró klikkek uralják a tért azért vonulnak vissza mindentől? No a báljaik, ezekről úgy vélekednek, hogy sikerülniük kell. De vájjon más nemes ambíció bántja-e ennek a nagy városnak nagy intelligenciáját? Szóval szalmát csépeltünk. Mert valahányszor szó esik egy város társadalmi életéről s annak megjavításáról, az körülbelül egyre megy a szalmacsépléssel. Már mi csak maradunk olyanok, a milyen voltunk. A mi vérünk csak a táncteremben forr, másért — úgy véljük — nem érdemes lelkesedni. Minden idegen iránt ellenszenvvel viseltetünk s nem fog már javítani rajtunk a főváros közelsége — Már én ilyen vagyok, anyám, mondja lesütött szemekkel, de végtelen kedvességgel Mamzel Nitouche És ezt mondja kedvesség nélkül a váci ember, ha szidják a társadalmi életét. Ugyan, ilyen körülmények közt minek jön hozzánk egy színtársulat ? Egy olyan társulat, melynek napi kiadása legalább is 80—100 lorint? Böjtben jön, farsang után, a direktora idegen s nem ajánló senki szemében az a nagy névsor, a melylyel beállít, azok a darabok, a melyeket váci színpadon először ad elő. A sok minden rossz közt talán legrosszabb Vácon szindirektoroskodni. És kétszeresen rossz olyan igazgatónak lenni, a ki szervez havi 2—3000 ezer forint gázsit felemésztő társulatot. Direktor úr, nekünk olyan társulat kell, a melyhez sans géné felbeszélhetünk a színpadra s ők visszakonverzálhatnak a nélkül, hogy az ügyelő felírná őket. Luxus öntől ilyen társulattal jönni közénk, mondja ezt bárki is — és ha sikereket aka. elérni, megtud ön élni tagjaival abból a dicséretből, a mit hallhatott saját fülével, hogy ilyen jó társulat még nem járt Vácon ? Mert, kérem fukarak vagyunk mi még a san ereszkedtünk a nyaktörő utón a faluba, a hol az napi fáradtságunkat voltunk kipihenendők. Nagynehezen jutottunk szálláshoz, mert vendéglő itt nincs s a háziasszony nem keveset volt meglepetve, midőn szalonjába toltuk kerekeinket. Hja, kényes lónak jó istálló kell! A következő nap keltét várva-vártuk, mert korán indulva, éreztük a havasi táj hideg levegőjét a nagy Kriván aljában. Fáztunk. Több végtelenül szegény falut hátrahagyván, megéheztünk. Letelepedtünk az ut mellett s jó étvágygyal fogyasztottuk sovány reggelinket, mely kimondhatatlanul fekete kenyérből és brinzából állt. Társaink is akadtak, közelünkben három tót atyafi valami kotyvalékkal csillapította éhségét, megnéztük: nemzeti eledelükkel kásával lakmároztak, hatalmas mennyiséget kebelezvén be. Most ismét arra voltunk elkészülve, hogy rengetegeken kell keresztül hatolnunk, mert térképünk szerint ez lett volna utunk legnehehezebb része. Kellemesen cselódtunk, mert szép időben, jó utón a Vág völgyében mindig lejive könnyen haladtunk Liptóujvár felé, a hol betekintve a taningyárba, Liptó-Szt-Miklósnak tartottunk. Itt megnéztük a gőzerőre berendezett brinzagyárat. A délután folyamán Rózsahegy nagy vászongyárát látogattuk meg, tőle nem messze a Vágban felüdülve, — midicséretben is és mégis elismerjük, hogy kitűnő fiatal erőkkel nyitott be a Kúriába. Én értem. Hiszen Beszterczebányának és Eperjesnek, a melyeknek színházai az ön téli állomásai, van olyan jóizlésű közönsége, a mely csak első rangú társulatot pártoi. És, mert első rangú társulattal van dolgunk, kiállja az az őszinte kritikát is. A társulatnak két primadonnája van : Halasiné Serfözi Etel és Szepesi Szidi, az igazgató felesége. Mind a kettő rendkívül erős, nagy terjedelmű hanggal rendelkezik. A játékuk semmi kívánni valót nem hagy hátra (mind a kettő nagyon keresett primadonna) s igazán élvezet tőlük hallani az operetteket. Méltó kíváncsisággal tekintünk hát a Parasztbecsület opera elé, két főszerepben a jeles két énekesnővel. Molnár Gizella régi ismerősünk. Itt járt már a Havy-társulattal. Neki bizony nem erőssége az operette, hanem a vígjáték, a dráma, de hát vidéken mindent kell játszani. Egy fiatal leány Murányi Juliska a társulat drámai hősnője. Rendkívül kifejező arc, igazán drámára termett hang, de még sincs meg a kellő hatása. Az ő baja, hogy nagyon fiatal még. Ahhoz a drámai hanghoz neki még egy kicsit hozzá kell öregednie. B. Polgár Béla, Kiss Pálffy János a társulat komikusai. Legjobb kritika róluk az a kacagás, a mely például a Gésák előadásán a teremben hangzott el. Szabó Ferencről az mondja a színi jelentés, hogy hősszerelmes. Mi úgy véljük, hogy ez tévedés. Ő belőle soha sem lesz bonvivant színész, naturbursch szerepekre van teremtve az ő Zilahi-arcával. De ebben az egy- I ben aztán elsőrangú lesz. Gyárfás Ödön nagyon fiatal erő. Irigylésre méltó baritonja és — haja van. Úgy látszik az előbbi elpusztithatlan, mert mindenkor erősen énekel. Nagyon használható bonvivan szerepkörben is és ha arról a pici affektálásról leszoktatják, a mely minden játékán végig vonul, kedvence lesz minden közönségnek. Rédei István a társulat tenoristája. Hogy milyen terjedelmű a hangja, nem tudjuk, mert néhányszor bevolt rekedve, de hogy szép, csengő, arról mindenki meggyőződhetett. És még hozzá közben a kassa-oderbergi egyik gyorsvonata utasai bizony irigyelték ebbeli élvezetünket, — s a nagy mosást is elvégezve fél hatkor Fenyőházán a Fátra szállóban állapodtunk meg. Gsorba-Fenyőháza nehéz hosszú ut, hátha még nem is ebédel az ember. Ennek dacára nem igen támadt étvágyunk, mert a remek vidék szemlélése, az elegáns nyaraló telepen tapasztalt csíny még az evést is elfeledtették velünk. Fenyőházát elragadónak találtam s annál inkább lepett meg, mert az első pillanatban azt sem tudtam, hol vagyunk. Csendes, de annál kellemesebb hely, minden oldalról magas, erdőkoszorúzta hegyekkel körülvéve. Itt még nincs zene, zaj, élénkség, hanem csend, nyugalom, a mi nagy mértékben vonzza ide a főúri családokat, a kik igazi, zavartalan üdülést keresnek s itt mégis találják. Olcsó hely s igy megérdemli, hogy a turisták figyelme ráirányuljon. Innen másnap Zsolna felé iparkodtunk. Még mindig erdők között visz utunk, elhagyjuk a gyönyörű, habár kicsi kralováni szorost s a turóci síkságra lépünk. Majd azon is átfutva Ruttkán túl a sztrecsnoi szorosban térünk. A szoros igen szép. Jobbról-balról magas hegyek, lent a Vág rohanó árja, mellette a zakatoló vasút. Szinte bujósdit játszik, mert | hol itt, hol ott tűnik el egy-egy alagutban, jól játszik. Egy tenorista, a ki játszani tud, ) nemde furcsa? | Hogy Vadász Lajos milyen talentum, azt beigazolta a Végrehajtó előadásán. Olyan Gál Gyula-féle ambiciózus színész, a ki megjálsza minden szerepét: a miből lehet valamit kihozni, azt meg is csinálja. A társulatnak tiz tagú zenekara van a szintén fiatal Bétliy László karnagy vezetése alatt. Rendkívül emeli ez különösen az operette előadások illúzióját. Egy prim-hegedűssel több azonban még nem volna sok. A heti műsor mind uj darabokból lett összeállítva. Egyetlen egyet sem adtak Vácon, mert mindegyik nagy társulatot igényel. Az operette előadások közül a Boszorkányvár, Milökkernek ez az inkább vig operája, nagy hatással került színre. Itt tűnt ki, hogy milyen kitűnő énekesei vannak a társulatnak s milyen jó a rendezés. A második felvonás fináléját vidéki színpadon jobban nem rendezhetik szebben, hatásosabban néni énekelhetik. A Végrehajtó, a Vígszínháznak ez az uj bohózata, a francia darabnak megfelelő gyors tempóban folyt le. Itt láthattuk meg, hogy a társulatnak Ízléses díszletei is vannak. Különösen rendkívül élvezetes előadás is volt, a melynek közönsége szívesen fog jönni Polgárék bármelyik vígjáték, vagy bohózat előadására. Közönség ? Arról nem lehet beszélni. Jó, ha száz ember verődik össze esténkint. A váci közönség azonban, előbb mondám, lassan melegszik, de a kit szeretetébe fogad, nem bocsát ki. Én azt hiszem, jövő héten legalább is féligtelt házakról referálhatunk mert megérdemli ez a társulat, a mely uj darabokat mutat be, sőt még operát is fogunk tőlük hallani, a melyet előadni csak nagy és jó társaság képes. A társulat hat előadásra nyit most bérletet. Vadász Lajos van ezzel megbízva, a ki a színházba járó családokat fel fogja keresni. Képviselőválasztás Vácon. Szent a béke a parlamentben. Újból békés, csendes szél fujdogál a parlamentarizmus mezeje fölött . . . Ujoncozni is fogunk, nem kell tehát majd egy vashídon döbörög, a mit az ormokon ülő várromok falai szárszorosan adnak vissza. Az egyik alagút mellett egy emlékszem építmény vonja magára figyelmünket, a melynek latin felirata Ausztriához való viszonyunkat firtatja. Nem tudom, mi értelme van itt. Az itt lakó vasúti őr azzal a magyarázattal szolgált, hogy valamikor ezen hegyeket mérték, ennek emlékére áll itt ezen oszlop s sok év múlva újra fogják mérni, hogy mennyivel magasabbak lettek azon idő alatt. Figyelmeztettem őt, sokáig ne maradjon itt, mert nagyon magasra találnának nőni ezen hegyek s akkor nem tudna innen szabadulni. Elkomorodott; tán még most is tűnődik rajta. Miután a szorosban megvillásreggeliztünk, permetező esőben délben Zsolnára értünk. Itt postán leveleinket átvéve Rajecfürdőnek tartottunk, lévén ezen hely felől úgy értesülve, hogy megérdemli a fáradtságot, mit megtekintésére kell fordítanunk. Szépnek eléggé szép, de a mostani költött hire nem felei meg a valóságnak, a mennyiben a kezdet nehézségeivel küzd. Mialatt ebédeltünk, szakadó zápor tette tönkre az utat, úgy, hogy innen Zsolnára visszamenve a felismerhetetlenségig sároztuk be magunkat s jó két órába telt, mig kissé rendbe tudtuk hozni gépeinket s utóbb magunkat. Aznap Zsolnán háltunk.
