Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)
1898-12-04 / 49. szám
Tizenkettedik évfolyam. 49. szám. Vác, 1898. évi december 4. Előfizetési árak : Egész évre.............................6 frt — kr. Félévre..................................3 frt — kr. Negyedévre..............................1 frt 50 kr. EGYES SZÁM ÁRA 12 KR. Társadalmi és közgazdasági hetilap. Megjelenik: minden vasárnapon reggel. Kapható a kiadóhivatalban. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VÁC, Géza király-tér 3. szám. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések és hirdetési pénzek. Nyilt-tér sora 30 kr. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: HIRDETÉSEK Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 krajcár. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Kovach Ernő. Dercsényi Dezső. jutányosán felvétetnénk:. Kéziratok vissza nem adatnak. Csirkefogók aziliuma. Kevés városnak van oly mintaszerű közbiztonsága, mint Vácnak. Igaz ugyan, hogy hét nem múlik ei lopás nélkül, való az is, hogy ismeretlen tettesek esténként rendre verik be ablakainkat . . . ez azonban ne tántorítsa meg hitünket, valljuk tovább is büszkén, hogy közbiztonságunk mintaszerű. Már tudniillik a most fennálló körülmények között. Mert van ám itt elég bökkenő. Lássuk! Hogy a fővárossal szomszédunk vagyunk, ha praktikusan fogjuk fel a dolgot, csak örülhetünk neki. Annak azonban, ha örömünk közé talán sok üröm is vegyül, ki más az oka, mint mi magunk?! Ha a fővárossal való szomszédságunknak főképen csak hátrányait élvezzük, ne vádoljunk senkit. A sok hátrány közül most csak egyről akarunk szólni. Érdekes iróniája a társadalmi rendnek, hogy ugyanakkor, a midőn 800—900 ebiéit bűnös éli falaink közt csendes visszavonultságban napjait, a mikor a fegyház mintegy óriási felkiáltó jel inti a jóra a még szabadon járókat: ugyan-W JL Ifi Látogatás a háremben. — A Vári Hírlap tárcája — Egy ifjú barátom volt nekem Sztambulban, a kis Hüsszejn efendi. Időnk legnagyobb részét egymás társaságában tültöttek el, én, hogy keleti ismeretekben gyarapodjam, ő pedig, hogy az európai viszonyok felöl tájékozódjék. Sok mindent kitudtunk egymástól ezen a jogcímen mert tanulékony és kiváncsiak voltunk mindketten. — Olyan kiváncsi vagy, akár egy török asszony, vetette nem egyszer szememre a kifáradt efendi. Én legott kész voltam az oktatással, hogy a mi asszonyaink se dugnak vattát a fülükbe. Ki tudtam tőle olyat is, a mit mohamedán ember nem szívesen árul el az európainak, sőt két esztendő leteltével annyira ment az összebarátkozásunk, hogy vendégének hivott meg egy estére. Azzal mentegette ezt a kései meghívást, hogy jobb szereti, ha őt hívják meg vendégnek. Pedig majdnem mindennap volt része benne. Megjegyzendő, hogy a kis Hüsszejn barátom gyenge, beteges, vézna egy legényke volt szegény. Én Herkules voltam mellette, noha bátor embernek, sőt vakmerőnek tartottam a kis atyafit, azt azonban akkor oly előszeretettel keresik fel a fővárosi u. n. csirkefogók szerény városunkat. Mikor egy-egy csirkefogó rossz fát tett a tűzre és a rendőrség már-már rá teszi kezét, mit csinál? Hát egyszerűen faképnél hagyja a fővárosi rendőrséget és jön hozzánk. Hiszen ha ilt meg egyenesen a fegyházba menne nem volna baj! De nem megy! Ott eltartanák, még a fúvó széltől is óvnák : . . . ez neki nem kell. Sőt ellenkezőleg; elérve Vác határait, önkéntelen tör ki belőle: Isteni Szabadság! Téged szomjazálak! Valami ösztön súgja neki, hogy itt vendégszerető nép lakik, hogy itt nem lesz bántódása. És az ösztön ritkán csal. Mi tárt karokkal várjuk, a világért se zavarnők meg a szivesu vendégszereplést. Olvasóink közül ki ne emlékeznék reá, hogy déli harangszóra megjelent ajtajában a szegény vándor? — Vándor ... ez a szó a céhrendszer korát juttatja eszünkbe, a mikor minden felszabadult mesterlegénynek egy pár évig tényleg vándorolni kellett. Hogy változik a világ! Sokan alig hiszik el, hogy nagyon sok szavunk van, a mi a régi (jó) világban egészen mást jelentett. Ilyen a vándor is. A küszöbünkön most megjelenő szegény vándor bizony a legtöbb esetben csak haszontalan csirkefogó. Naplopóknak is mondhatnék őket, ha igazán semmittevéssel töltenék az időt. Nem, ők néha tesznek is, de nincs köszönet benne. A legtöbb helyen egyszerűen ki is utasítják, itt-ott mégis kapnak valamit, a hol megtehetik, biz ők szívesen figyelmen kívül hagyják a büntető-törvénykönyv § ait. De hát mit tehetnek az egyesek? Semmit. Ha elutasítják az egyik ajtótól, a másikhoz megy (még jó. ha megy!). Itt a társadalom közös akciójára volna szükség. Fel kellene ismerni a társadalom e sebét és az intéző köröket kényszeríteni arra, hogy e csavargók számára dologházakat állítsanak, a hol minden dologkerülőt munkára szorítsanak. Most csak az a kérdés: mig ez meglesz, mit tegyünk? még se mertem róla feltenni, hogy ne nőtlen ember lett legyen. Hiába a legnagyobb bátorság mégis csak a nőtlenség megszüntetéséhez kell — Törökországban. — Efendim — kérdem tőle, mikor estebédre hivott meg, voltaképpen azt se tudom, hogy izé, betyár vagy-e, avagy nős ember. Török nyelven ugyanis minden nőtlen embernek betyár a neve. A törökömnek természetesen megmagyaráztam, hogy nálunk a nős embereket is betyárnak hívják néha. Kérdésemre, hogy házas-e avagy nem, tagadólag bólintott a fejével, a mi törökül azt jelenti, hogy igen. — Talán bizony töbD feleséged is van, óh efendi, kérdem a nyápic legénykét. Erre meg igenlőleg bólintot a fejével, vagyis más szóval nem. Gyanakvó szemmel mértem végig az efendit és tartózkodtam a további kérdezősködésektöl. Először azért, mert attól féltem, hogy túllépek azon a határon, a meddig egy nőtlen embernek, vagyis betyárnak egy nőssel szemben haladnia szabad: azután meg illetlenség, sőt határozottan neveletlenség számba megy a törököknél, ha feleségeik egészsége vagy hogyléte után mernénk tudakozódni. Nálunk épp az ellenkezőjével esnénk a neveletlenség hibájába — magyarázgattam Hüsszejn efendinek. — Nem volt akkor tájt boldogabb ember nálamnál széles nagy Sztambulban. Háremet fogok látni — diadalmaskodtam magamban és alig győztem bevárni azt az időpontot, a melytől évek álmainak teljesültét reméltem, Annál is inkább, mert a látogatás napján, mikor érteni jött a leendő házigazdám, tudtomra adta, hogy a felesége beszélni óhajt velem. Hogy kicirkalmaztam azokat a szép török mondásokat, a melyekkel hölgyemnek (magamban per hölgyem emlegettem) kedveskedni fogok. Megszólítani majd úgy fogom, a hogy egy perzsa versből betanultam: Oh Mohamed paradicsomának ékes tollú madara, engedd, hogy lábad porához dörzöljem hozzád nem méltó arcomat. Egyelőre Hüsszejn efendi volt mellettem, Mohamed paradicsomának nem éppen ékes tollú madara, a ki zig-zugokon szűk sikátorokon át vezetett a házáig, mely Sztambulnak egy jó messze fekvő külvárosába volt elrejtve. — Félti az asszonynépet, gondoltam magamban, azért rejtegeti a világ elől. Végre megérkeztünk. Nagy márvány-palotája, aranyozott kapuja nem volt ugyan az én török barátomnak, hanem e helyett egy egyszerű faépület, melynek deszka-kapuján egy jókora nagy fakilincs éktelenkedett. Mialatt ő egyetkettőt rántott a kilincs madzagján, addig tisztességtudóan hátrább húzódtam, hogy ha esetleg asszony találná kinyitni az ajtót, meg ne ütközzék egy idegen férfi tekintetén. Ez is olyan MÚZ UM VÁC
