Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)
1898-10-16 / 42. szám
VÁCI HÍRLAP 2 így tervezték és csodálatos, akkor Vácon mindenki büszkén beszélt az állandó színházról. Megindult a gyűjtés mindenfelé s rövid idő alatt örömsugárzó arccal hirdették, hogy húsz ezer forintunk van már az állandó színházra. Érezzük most, milyen veszteség volt Vácra, hogy a minden szépért lelkesülő Fekete Károlyt és Benkár Dénest elvesztettük, a kik lelke, istápolói voltak a szinházügynek. Érezzük, hogy változtak a viszonyok, nincs senki, ha ambíciót is érezne magában, hogy élére állna egy ilyen irányú mozgalomnak és büszkén hirdetné, hogy Vác tud a szépért, nemesért lelkesedni s a főváros közelsége csak emelőleg hat ránk, hogy minden téren, irányban haladjunk előre . . . — Úgy van jól, a mint régen volt. Nagyapáink is megvoltak ilyen felesleges dolgok nélkül, mi is meg leszünk . . . így beszélnek minden újításról, igy minden varosban, a hol a kevés jó ugyan nem elégítette ki az igényeket, de mert többet nem igen volt alkalmuk látni, irtóznak mindattól a mi modern, a mi kényelmes, a mi szivet nemesitő, a mi felül emel a hétköznapiasságon. Az ilyen mondások teszik tönkre a kisebb városok társadalmi életét, keltik a széthúzást azokban, a kik szomorúan nézik a tétlenséget, elölik az ambíciót és hirdetik azok a lemondást... Úgy van jól a mint régen volt... Vájjon akad-e valaki a mi otthonunkban, a ki rácáfoljon ezekre a maradiakra és a társadalmi téren is hirdesse, hogy nem csak magunknak, hanem a magyarságnak is tartozunk azzal, hogy otthont teremtsünk a magyar színészetnek és nem s eszeveszetten, sikoltozva nyargaltak a falu felé. * Déitájban már egész csoport ember követte a döcögős utón lassan az erdőnek tartó kocsit, mely az orvost, a jegyzőt s a véletlenül éppen a faluban időző szolgabirót vitte, szállította a helyszínre. Jó ideig tartott, a míg fölértek a napos, a csenevész bokrokkal s a hervadozó, száraz cserjékkel benőtt hegyoldalon, onnét megint a keskeny kerülőuton le a völgybe, honnét már csakhamar elérték az erdőt, mely ott terült el, ott húzódott el előttük egész fenségében, száz meg százholdnyi távolságban. A merre a szem csak láthatott, mind sötét zugó levéltenger, végtélen, mély rengeteg. — Csoda, hogy itt mindennap agyon nem ütnek, meg nem gyilkolnak valakit! — jegyezte meg a szolgabiró, bosszúsan és egy kis csodál- I kozással nézve a mély, sötét erdőt. — Ki kellene irtani az utolsó bokráig ezt a fészket, ki bizony — a bűn tanyája az ilyen! A falusi biró, a ki éppen fáradtan, porosán érkezett a kocsihoz, rá bólintot, s mint való és illik, a maga részéről helyben hagyta a feljebbvalója szavait. — Legjobb is volna az, ha kivágnák — ha kivágatná a vármegye — nem kellene annyi csendőr — nem lenne annyi baj! Hiszen itt gyilkolták meg, most éppen két esztendeje a Geszterédi molnárt — a harasztosiakat — hanem hogy egy leányt ilyenképen elpusztítottak a jövő század zenéje a megvalósításra váró tizenötves idea: legyen Vácnak is állandó színháza! A magyar név. A magyar csak úgy tudta megőrizni államiságát, alkotmányát, létét e nemzetiségek körülövező tengerében, hogy mindenkor soviniszta magyar volt. Ragaszkodott mindég nemzeti sajátosságához, a hazánk lelkesen szeretett lágyan csengő édes nyelvéhez s ez erősítette meg titáni küzdelmében mindenkor, legutóbb a hatvanas évek nemzeti csendes, de annál veszedelmesebb szakában. A tudósok a tudomány hatalmas fegyvereivel küzdöttek, hogy nyelvünket ay idegen elemtől megtisztítsák és ma már ihletett ajkkal hirdetjük, hogy nyelvében él a nemzet. De nem csak a tudósok kötelessége, hanem minden polgáré, a ki magát magyarnak vallja, hogy testet adjon azoknak a kívánságoknak, a mik még fenmaradtak, s a melyeket még meg kell korrigálnunk, hogy külsőleg is magyarnak ismerjenek bennünket. Lelkesedve indult meg az ország minden vidékén a névmagyarositási mozgalom s a magyarok Istene segített hozzá, hogy azon a téren immár tekintélyes eredményt értünk el. Öröm fogja el minden magyar szivét, ha a hivatalos lap névmagyarositási rovatába tekint. Rövid idő alatt mennyi tenger név, melynek tulajdonosai most már nem csak belsőleg, hanem külsőleg is dokumentálják, hogy — magyarok. Városunkban nem elég buzgalommal indult mega névmagyarositási mozgalom. Társadalmunk minden rétegében találkozunk idegen hangzású névvel. S ha végig megyünk bármelyik utcánkon azt látjuk, hogy idegen hangzású cégtábla hirdeti az üzlettulajdonos nevét, pedig végtelenül jól esnék minden magyar embernek, ha miudenütt magyar névvel találkoznék. Nálunk a magyarosítás hiányának tudhatjuk volna, az már különös egy kicsit, arra még itt nem volt eset! Beszédközben lassan, vigyázva emelték ki a halottat a beléjekapaszkodó tüskeszálak közül. Miközben intettek a bírónak, hogy a fölösleleges, kiváncsi népséget távolítsa el, a mi nagyon nehezen ment, mert mindenki látni szerette volna, mindenki látni akarta, ha csak egy pillanatra is. A doktor hivatalos komolysággal lépett a halotthoz, mely most már ott feküdt a puha fűben, a vadvirágos erdőaljban s halovány, vérnyomos arcára ráömlött a meleg, fényes szeptemberi napsugár. Komoly arccal hajolt le hozzá s nézte, vizsgálta a szép, fehér nyakon kékelő, sőtétlő foltokat, a mély, tátongó sebet, ott a szív tájékán, miközben egyes orvosi műszavakat mormogott. A szolgabiró, a ki fiatal ember volt s nemrégiben került le a fővárosból erre a veszett vidékre, a hol ilyen könnyen bánnak egy emberi élettel s a ki az ő saját vallomása szerint irtózott a néptől, bosszúsan fordult el a halottól, mely most már igen megváltozott, elfordult s észrevehető türelmetlenséggel várta az orvos nyilatkozatait. Csak a községi jegyző, az öreg, őszhajú jegyző állt ott meghatva és mély komolysággal a hatott közelében, ő, a ki már fölötte sok ilyen esetet láthatott, érhetett a bakonyszéli vidéken a régi időkben, a régi világban, a mikor még nem igy egy-kétévi huzavonával védő ügyvébe, hogy az az egyszerű parasztgazda a kakas boltba, vagy az aranyhordóba megy vásárolni s ha ki is ejti az üzletek tulajdonosának nevét, rá nem ismer más, csak a benszülött váci ember. Magyarosítsa meg nevét minden idegen nevű magyar ember. Ne álljon elő azzal látszólagos alappal biró ellenvetéssel, hogy a családi név iránti kegyelet vagy azt üzleti érdek neki mást parancsol, mert a haza mindenek előtt! Magyarosítsa meg nevét minden igaz magyar,, legyen szegény vagy gazdag. A mi városunk előijár a jópéldával s maga segíti a magyar névhez mindenkit. Bárki jelentkezik a városházán a polgármesteri hivatalban teljesen díjtalanul készítik el nézmagyarositási kérvényét s ha szegény a bélyegköltséget is a város fedezi. Ezt teszi város a polgáraiért, a magyarságért, dicséret legyen érte dicséret mindazoknak, a kik megértve a kor, a magyar nemzet kívánságát, külsőleg is bebizonyítják magyarságukat. Révész Béla. Tiz előadás. (Havy Lajos színtársulatáról.) Vác, október 15. Havy Lajos mint minden esztendőben, úgy az idén is felkereste városunkat társulatával. Tiz előadást tartottak eddig váltakozó szerencsével ; hol volt publikum, hol nem. A társulat tagjairól, az előadott darabokról és a jövőhét műsoráról az alábbi tudósításunkban adunk számot: (A tagok.) Úgy mondják, hogy a vidéki gyakorlat a színészek tehetségét csak megerősíti. Igaz volna talán, de a vidéki közönség az, mely a tehetségeket nem engedi kifejlődni s követe! oly darabokat, a melyek a városligeti vagy az ó-budaí színkörben telt házakat csinálnak, de sem a színész, sem a színésznő alakitó tehetségét próbára nem teszik. A darabban elszórt egy-két éle kellőleg markirozva megteszi a hatást. A szerep lehet, hogy nem is kedves a dek, meg isten a megmondhatója, hányféle • vizsgálatokon át és azok hátramozditásával osztogatták az igazságot, hanem — elég volt ahhoz egy felháborodott szó — indulat, egy erős töltésű fegyver, vagy akár még az se, csak a sötét mély erdő, a hol a fák olyan titokzatosan bólintanak és el nem árulnak semmit, de semmit — elég volt hozzá ennyi — és a sötét csillagtalan éjszaka. A többi már ment magától. S ha megtörtént, kitudódott az ilyesféle, akkor egy kis borzalommal vegyes csodálkozással elsiklottak fölötte. Volt a ki megsiratta, a ki szánta, volt a ki titokban kétségbeesett érette, a kit örök bosszúra tüzelt az eset — de — mindez csak titokban történt. Komolyan „kereskedni“, kutatni ugyan senki sem mert teljes tudatában lévén annak, hogy van még titkosárnyú sötét erdő, csillogó élű fokos és haragos, csillagtalan, sötét éjszaka. Látott, hallott már ilyen esetet s a mint most azt a mély sebet nézte, ott, a halott szivetáján, melyhez annyi vér tapadt; azt gondolta magában, hogy ott, arra kéne keresni a i „bajt!“ Nem a leány, az a kis husdarab lehe-tét a bűnös, azt akarták megbüntetni ezzel az iszonyatos, ezzel a csúf, kegyetlen halállal, .. arra kéne fordítani minden figyelmet s onnét kiindulva megkezdeni a vizsgálatot . . . A doktornak azonban ehhez nem volt semmi köze. Ő csak arra volt hivatva, azért volt itt, hogy