Váczi Hirlap, 1889 (3. évfolyam, 1-77. szám)
1889-03-17 / 21. szám
Vácz, 1889. III. évfolyam. 21. az. Vasárnap márczius 17. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. küldendők a lap szellemi részét . . „ ................................................. küldendők az előfizetési péiL illető közlemények.) Megjelenik hetenkint kétszer : vasarnap es csütörtökön. hirdetési dijak és hirdetések.) ELŐFIZETÉSI ARA : Helyben házhoz hordással, vagy a vidékre postán való küldéssel : egész évre O frt, fél évre 3 frt, negyed évre 1 frt 50 kr. Vasát napi-szám ára : ÍO kr , csütörtöki 5 kr. Kapható: a kiadóhivatalban; Deutsch Mórnál (városház épület) és Kiss Albertné vegyes kereskedésében s több föutczai kereskedésben. Kéziratok vissza nem adatnak. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. HIRDETÉSEK: Jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. -- Nyilt-lér: sora 30 kr. Bélyeg-illeték: minden beigtatásnál 30 kr. A nyugtabélyeg külön fizetendő. A köznyomor. (R. F.) .Szomorú időket élünk. A mi a megélhetés gondjait illeti, talán egy cseppet sem leszek túlzó, ha azt állitom, hogy ilyen nehéz időket, mint most. nem éltek még az emberek. A pauperismus óriási módon nő és hogy milyen katastróphát zúdit ez egyszer a fejünkre, ha háború, vagy válságok nem változtatnak a dolgon, arra gondolni borzalmas. A terhek napról-napra nőnek, a keresetforrások pedig egyre apadnak. Hogy a helyi viszonyokhoz képest szóljak némileg, csak annyit mondok Vácz- ról és vidékéről, hogy ennek egyik főkereset forrását a bertermelést elvitte már jobbára a philoxera, a mi megmaradt, azt sanyarg-atja a bőrgyártás. A kereskedők nem merik átvenni a termelők borkészletét, mert a meglevő készleten nem tudnak sehogy sem túladni. A köznép pedig már annyira hozzá szokott az olcsó pálinka fogyasztáshoz, hogy a borra nem is gondol, nem törődve azzal, hogy a pálinka menynyire árt testi és lelki épségének, hogy káros hatása egy testileg, szellemileg korcsivadékban fog nyilvánulni leginkább, mely a nemzet minden aspirátióit a jövőre nézve meg fogja semmisiteni, sőt létjogunkat illu- zoriussá tenni. De erről majd máskor. Most a keresetforrások hiányáról akarok szóllani. Tehát, a mint emlitém, az egyetlen keresetforrás a bortermelés, mely a legtöbb napszámra szoruló egyénnek keresetet nyujA „Yáczi Hírlap“ tárczája. Az én regényem. És hadd halljuk az ön kis regényét, halljunk a tündérről, kit a Balatontól küzdött ki magának. Szerencsét kivánok hozzá. A kiváncsiság majd megölt, hogy magától halljam. Csupa bolondságokat beszéltek róla. — Maga olyan volt a történetben, mintha mesés varázsfénybe lenne burkolva. Egy professor, a ki mesés ! Teljesen valószínűtlen. Üljön közelebb hozzám s mondja el mag-a. Valóban szerencsés kópé. Ugy-e? Akkor a vizen látta először, vagy régi ösmeretség? De beszéljen már az Istenért. Ne nézzen úgy maga elé, mintha most is a Balaton zöld tükrét látná, avagy a fekete elterülő égbolton a csillagokat vizsgálná. Csillagok! Hát a kicsikének csillagszemei vannak ? Mert hogy csillagok, arról meg vagyok győződve. Szőke-e, barna-e? Kicsiny, magas, karcsú, no de hát szóljon már valamit Ne tegye türelmemet oly nagy próbára. — Mi a neve? — Adél. Ah. Tehát Adél. Ennyit legalább megtudtam. De maga szörnyű unalmas ezzel a konok fekete hallgatásával. Hát beszéljen . . . beszéljen. Megtiltom, hogy nevessen a türelmetlenségemen. íme már elhelyezkedtem. Egy szót se szólok többet. Hallgatom. „Engedelmeskedem. Tehát Adél. Természetesen a fürteihez a hollótól lopta a szint, a mosolyához a feslő bimbótól a formát a tott, csaknem eltűnt. Gyárunk egy sincs, mely némileg kárpótolná a munka hiányt. A szegény embernek itt a vidéken nem akad úgy szólván semmi említésre méltó keresetforrása. Télen egy kis favágás, nyáron valamivel több mezei munka. így aztán nem csodálható, ha egyre nő azok száma, kik a piacz sarkát támogatják, a hol alkalmuk nyílik beleszokni a henyélésbe, pedig ez minden gonoszságnak kútfeje. Azért büntette Solon a henyeséget. sőt Drákó halállal sújtotta. Azért őrizkedjék minden állam ennek terjeszkedésétől. Nagyon hasznos intézmény ezért a dologház, mert czélja a munkakerülőket a munkára szoktatni. És vájjon van-e város, hol a dologkerülőknek ne adhatnának mindég elegendő munkát utczatisztogatás, útcsiná- lás és egyebek körül. Vájjon nem lehetne-e végreja dologtalanok részére egy-egy városnak oly foglalkozást nyújtani, mely haszonnal járna mindkét részre? Másképpen állunk azokkal, a kik munka- képtelenek, mert öregek, betegek. Ezek, bármily mostohák legyenek a viszonyok, joggal igényelhetik a jótéteményeket. Láttam, hogy Vácznak is nagyszámú tehetetlen, öreg és beteg koldusa van. Láttam, a mint síkos, fagyos utón tova botorkálnak, hogy egyik-másik jótevőjükhöz eljussanak. Ez szomorú látvány és nyomasztó pessi- mustikus hatással van az emberre. Valóban szemeihez a csillagokból a fényt. Meg van elégedve? Elég poetikus vagyok? És képzelje ide a hullámzó Balatont haragjában ; sötét zöld színében, magasra feltörő hullámaival s a hullámokon a felfordult sajkát s a sajka párkányába kapaszkodva őt, ki csillagból, bimbóból s hollóból van összealkotva . . . Egy professortól elég ennyi hevülés, ugy-e? Komolyan . . . Hát elmondom önnek a regényt, elmondok önnek mindent. Igaza van. Nem a Balatonon láttam először. Nem gyűlök olyan hamar lángra s maga nem értené meg, hogy mint váltottam olyan hamar jegyet. Tudja, tanultam és mindig tanultam, ez kissé nehézkessé teszi az embert, szárazzá, unalmassá és kényessé, ez a . . . sport. Egy nyarat Budapesten töltöttem egykét év előtt s a fővárosi élet zúgása elöl menekültem a Margitszigetre, valahányszor csak lehetett. Ah, kicsiny paradicsom! Ez a tündér kert a maga méla csendjével a zugó városok között. Egy tánczmulatság alkalmával mutattak be egy somogymegyei családnak.KA családfő beteg volt s neje és leánya őrködtek felette. E tánczmulatságon a leánynyal, Adéllal tánczoltam az első négyest. Hogy és miként tánczoltam én ezt végig, nem tudom. — Mert a tánczosném tekintete igazán megigézett. Azt hiszem, sokat botlottam és sok semmiséget habartam össze-vissza. Sajátságos érzés vett rajtam erőtt s huszonhat évem egész lelkesülésével rabja lettem az érzésnek. az Isten az embert teljesen magára hagyta és önmagán segíteni kénytelen, hogy a lét szörnyű küzdelmeiben elvánszorogjon. íme itt vannak a szegények, kik önmag'ukon segíteni képtelenek, kiket Isten annyira el nem hagyott, könyörögnek, hogy tegyük türhetőbbé a hátra lévő néhány napot, mely sok már nem lehet. Ok maguk hálát fognak adni Istennek, hogy földi szenvedéseiktől megszabadítja őket, ha majd látják közeledtét annak, a kit nehezen várnak, a halált. „Ti pedig szerencsésebb halandók, ne feledjétek, hogy mi is valamikor fiatalok voltunk, jobb módunk volt, hanem a háború, betegség és egyébb válságok idézték elő sanyarú helyzetünket. Gyermekeink voltak, azokra áldoztuk fel mindenünket, de a halál még sem nézte azt, hogy egyetlen reményünktől, gyámolónk- tól foszt meg.“ így gondolkodnak ők, igy éreznek ők. Sokszor véltem érteni siró panaszukat, a mint mellettük elhaladtam, de a hideg téli szél eltörte a szó értelmét, csak siró hangokat hallhattam. Ugyan miért is jönnek ki szegények az utczára a dermesztő hidegben, síkos utón, hol az ép lábú ember is csak nagy vigyázattal járhat és vannak szívtelenek, kik nem nézve a koldúsok tehetetlenségét sem, őket félretaszigálják. Nem jobb volna-e a szegények részére, a köznyomor enyhítése érdekében egy jjKrajczár egyletet“ szervezni, hiszen El sem hagyott azóta soha . . . Aztán a sziget még sokkal szebb lett, a napfény elevenebb, a bokros fák zöldje üdébb, a madarak éneke melegebb, édesebb. Egy nap volt az egész nyár. Kézben kéz, szemben szem és jártuk a kanyargós ösvényeket, a méla romokat, hol Szt. Margit epekedett szent titkok után s hallgattuk a viz csobogását, a mint a parthoz verte hullámait a ringó hajó. Szerettem-e? Tudom is én. Soha se adtam számot róla. Nem is kérdeztem magamtól. Mintha csak feltaláltam volna. Elvesztettem valahol. Ismét itt van, itt van mellettem, keze melegét érezem, s haja illatát. Aztán eljött az ősz. A válás gondolatára kissé idegesek voltunk mind a ketten. Én nem tudom miért, de valami kellemetlen hangulat szállt meg mind a kettőnket. Tán egy ruha sárga színe miatt, tudom is én hogyan? de kiállliatatlannak találtam a sárga szint és tudom is én hogyan ? de ő ezért épen szépnek találta, kissé boszan- kodtunk. Én sertve éreztem magam és ő is. És nem tudtuk, mi a bajunk és eljött az utazás napja . . . Elváltunk. Tudja fürdői ismeretség. Azt hittem, hogy meg vagyok bántva s mind a ketten büszkék voltunk. Meg aztán a sárga szin utálatos és ezen semmi kimagyarázni való sincs tulajdonképen. És midőn az évad va- gével haza ment, alig adta ide a kezét. Azt hittem megörülök a bútól. Nem. Még sem ... Én vagyok a férfi. Aztán elmúlik . . . De nem múlt el, csak az évek múltak, de az első szerelem benyomásai nem múltak el ... A fővárosból ide helyeztek át. Tanítottam. — Unalmas ember lettem. Az eszem pedig műveltem továbbra is. Azt
