Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1888-06-17 / 25. szám
Vácz, 1888. V A CZI HÍRLAP. alkalom adtán, a nemzet napszámosai, a néptanítók érdekében szavát felemelni szíveskedjék. Matejka Lajos bold, sződi plébános egyleti tag elhunyta fölötti részvétének az egylet jegyzőkönyvében adott kifejezést. Ezután a latin és görög szertartásu tanító alap javára való gyűjtéssel megbízták Papp Béla kántor-tanító urat, a szives házi gazdát. Végül Villásy István esperes-plébános, kanonok megköszönte az eddig beléhelye- zett bizalmas állásáról kanonokká való kineveztetése folytán lemondott. Mire Csávolszky József egyházmegyei tanfelügyelő szellemes beszédben adott sajnálkozásának kifejezést az elnök távozása fölött, de egyszersmint örömét fejezi ki, hogy magasabb polczra emeltetett. Midőn a gyűlés éljenzések között feloszlott, a társaság kocsikra ült és a kellemes fekvésű „Gyadai rétre“ a „Bojnyik“ kutjához ment, hol békés türelemmel várakozott a fáradsággal megérdemelt ebédre. Ebédnél többen voltak együtt 50-nél. Városunkból a tanitó-testület nagy részén kívül jelen voltak még: Csávolszky József, Kubinyi Endre, Dr. Freysinger Lajos, Korpás Pál, Dr. Csányi János, Niki tits Sándor és még számosán. Az első felköszöntőtMajthényi István képviselőnk mondotta Csávolszky József kanonokra ; mire Villásy István ez. kanonok válaszolt igen szellemesen, éltette a képviselő urat, ajánlotta figyelmébe a nemzet napszámosait és a közgyűlésben felhozott és tárgyalt nyugdíj ügyet. Képletes kifejezésü toasztot mondott Jankovics Ernő Villásy István kanonokra; szólott még Dr. Csányi János, Nikitits Sándor, Bazsanth János, ki a szives házi gazdát és annak fáradhat- lan nejét és a szép nemet éltette; no de Bakk Domonkos fegyintézeti tanítóról sem kell megfeledkezni, ki csattanós dikeziót mondott; azt kívánva: miszerint a tanítók úgy tanítsák és neveljék növendékeiket, hogy azok közöl egy se legyen tanítványa soha ! Ebéd után a fiatalság — minthogy a szép nemben sem volt hiány, — Jóska czigányunk gyönge kiséretü zenéje mellett, mert a kis bőgő meg a czim balom eltévedt, — tánezra perdült, mely a sötétig együtt tartotta a nemzet napszámosait. Azzal a biztató reménynyel váltunk el egymástól, hogy jövőre Mácsán folytatni fogjuk. —r. — e. .............................. Ä harmadik. — Rajz. — Irta: IET. C3-. A napsugarak bántó fényét finom csipkefüggönyök enyhítik az ablakon. A kicsiny ébenfa varróasztal ott áll, a hol 1 egviIáÄ „Yáczi Hírlap“ íárczája. Képek az egyháztörténelemből. IJ. Érdekes, de veszélyes rajongók. 2. A Zwickauból való kiűzetés kissé lehangolta ugyan az anabaptistákat, de Storch csakhamar megvigasztalá őket az Üdvözítő szavaival: „Boldogok lesztek, midőn titeket gyűlölnek az emberek és mikor kire- kesztenek . . . örüljetek azon a napon és vigadjatok, mert ime nagy a ti jutalmatok mennyekben; hiszen ekkép cselekedtek a prófétákkal az ő atyáik“. (Luk. V. 22 — 23.) Midőn pedig a kiakolbolitott hívek tétovázva kérdenék : merre vegyék útjokat, — Münzer Tamás szólalt meg és szintén az Üdvözítő szavaira hivatkozva: „Ha az egyik városban üldöznek benneteket, fussatok a másikba“, azt tanácsolá a hajléknélkülieknek, hogy a szomzsédos Witten- bergában keressenek menedékhelyet és uj hazát. „A gonosz, az istentelen Zwickau városa“ — úgymond a prédikátor — nem méltó arra, hogy kebelében alakíttassák meg Krisztus független köztársasága. Az Lr el vettette magától ez új Sodom át, egy más várost választott magának. Jcrtek velem, kövessetek engem Wittenbergába, abba a dicső városba, hol a nagy Luther első Ízben kezdó hirdetni Isten igaz igéit, biztositlak benneteket, hogy ott jó barátokra, ölelő karokra fogunk találni!“ Alkalmasabb menbelyet nem is ajánlhatott, volna Münzer a számüzötteknek. »Jól * gosabb van. Kék bársony vánkosába tiik vannak beletüzdelve. A középső asztal közepén egy nagy Virágváza; körülötte ízléses kézimunkák s néhány aranymetszéséi könyv : Arany, Petőfi, Beranger, Musset, Heine. A divánon selyem vánkos. Himzett virágok az ágyteritőn, apró olajfestmények a falakon, egyik sarokban nyitott zongora, a másikban gyermekágy. Rózsaszínű fátyol van föléje borítva. A szeretet derült színét pillantsa meg ébredéskor az, a ki bent aluszsza angyalálmait. Pedig az a gyöngéd, puha kéz, mely mindezt oly bájosan eltudta rendezni, el is porlott már azóta a hideg földben. Pe dig az a mosolygó, csacsogó bájos gyermek, a ki abból a rózsaszín ágyacskából köszöntötte reggelenkint a kelő napot, már régen ott fönn van, a honnan a tavaszi nap meleg sugarai ragyognak alá az ébredő világra. Nem jönnek már azok többé ide vissza; hiába is várják őket reggel, este, mindég. Nem jönnek soha. . . Ott ül az ablakmélyedésben egy alacsony karosszékbe dőlve — a harmadik. Az, ki még itt van, de már nem szeret itt lenni. Csöndes megadással hajtja fiatal fejét hanyatt a szék párnájára s a beszűrődő napsugarak játszva melengetik fonnyadt, ónszinü arczát. Szemei be vannak zárva; talán alszik. Ráférne szegényre a nyugalom nagyon. Oh, mintha lehetne aludni attól az iszonyú sebtől, mely annál jobban fáj, minél többet gyógyítanak rajta! Oh, mintha lehetne parancsolni azoknak a nyugtalan gondolatoknak, melyek vágtatnak, rohannak föl- hevült agyvelejében. S miért is elűzni őket durván, könyörtelenül ? Hiszen ha azok is elröpülnek, akkor nem lesz már többé senkije, semmije. Tudja jól; csak hadd maradjanak vele szüntelen. Milyen szörnyű nap is volt az első. Felöltöztették szép fehér ruhába; mirtuszból fontak koszorút sötét fürtéi közé. Levették ágya fölül az elefántcsont feszületet és összekulcsolt kezébe adták. Aztán beszórták illatos virágokkal tiszta fekhelyét. Két viasz gyertya égett mellete. Ott ült homlokán az erény és a türelem enyhe diadalmának hideg fénye, mintha lezárt szempiláit minden pillanatban fölnyíthatná megint. Ajkain ott játszadozott még a mosoly, melylyel gyermekétől elbúcsúzott s ott ült a megkövült mondat, melyet már nem tudott egészen befejezni. — Ödön élj sokáig gyerm . . . És azzal vége volt. — Tehát csak eny- nyiből áll egy élet? Miért, hogy az alkotó is belenyúl durva kezével abba, amit még szentségtelen gondolattal sem szabad megérinteni. Avagy ki uralkodik a világ felett; ki sorvasztja el a mezők legékesebb virágszálait az első forró napsugárral? Nem igaz, a mit neki gyermekkorában meséltek. Hazug volt az ima, amit először ajkaira vett; hazug a szó, mely az isten szolgájának ajkairól a tömjénfüsttel száll az ég felé, mikor zsolozsmáit énekli az Isten irgalmáról a szép halott fölött. Csak a finom láncz könnyed csörgése igaz, mely szivét hasítja át. mikor a pap a füstölő edény tetejét leereszti. Csak az a tompa kalapácsütés igaz, melylyel az első szöget verik a koporsóba. A többi mind agyrém, ámítás, csalás melyre föllázad a letiport lélek s tépi, szaggatja földi ruházatát. Oh ha isten volna. — — Az ablaknál ülő beteg bágyadtan emeli föl kezét s szétmorzsolja az arczán alá- gördülö könyeket. Ez a másik nap! — Mikor eltemették; megmaradt amaz. Élnie kelletett érte. Az összemarczangolt lélek sebei lassan gyógyulni kezdtek ártatlan mosolyától s szár- nyaszegett gondolatai ismét megelevenedtek, mint a virág a hajnal hasadtával. A félbehagyott munkát ismét kezébe vette. Tudta, miért dolgozik. A férfias önérzet leküzdötte benne a gyáva kétségbeesést, ügy akart élni, a mint „0“ kívánta. Sokáig, becsülettel, tisztán. Egy távoli remény ragyogott elé,- ha visszatért hajlékába s nagyot dobbant szive, mikor a küszöbre tette lábait. Órákig eljátszott a parányi teremtéssel. 0 tanította meg az első szavakra is. Még álmait is megosztotta vele. Rózsás ajkairól szívta a bátorságot az élethez. Eleven szemecskéiből a fölserkenő tetterőt. Élénk mozdulataiból tanult meg küzdeni az élettel megint. A kik körülötte voltak, szinte megborzadtak ettől a szeretettől. Miért borzadtak meg? Most már meg bir felelni erre is. Egy este piros láng-rózsák gyulladtak ki a mosolygó arezon. A kis leányka szemei szokatlan fényben ragyogtak. Éjjel föl-fölriadt s ideges ragaszkodással kapcsolta át az apa nyakát. Remegett, mint egy félénk őzike. Beteg volt. Hiába jöttek a tudós orvosok mindenfelől. Hiába dobta oda áldozatul vagyonát a gyilkos betegségnek. Nem a vagyonára áhítozott az, hanem a gyermekére. A mosolygó rózsás arcz viasz-sárgává változott s a kicsi mell nyugtalanul pihegett napok hosszán keresztül. Ott fetrengett az apa tudós orvosok lábai előtt, mint egy nyomorult féreg. Iszonyú napok voltak azok. tudta az időközben már szintén prófétai rangra emelkedett pap: mik történnek Wittenbergában. Itt ugyanis Luther egyik barátja és volt tanártársa, Karlstadt az anabaptistákéhoz hasonló rajongással törekvők érvényesíteni mesterének elveit és óhajait. Rábírta a városban lakó ágostoni szerzeteseket, hagynák el csapatostól a zárdát. Eltörültnek nyilvánitá a szent misét. Leromboltatta az oltárakat. Mindkét szin alatt s gyónás mellőztével kezdé kiszolgáltatni az oltári szentségeket. Nyíltan kárhoztatta a szentek tiszteletét és irtó- háborut indított a szent képek ellen. Végre a coelibatust Isten akaratával ellenkező intézménynek nyilvánítván: ünnepélyes menyegző tartása mellett megnősült. E rohamos és erőszakos hitújítások s a vele járó zavargások hirét Münzer már Zwickauban is rendkívül örömmel hallotta. És most mint lakóhelyéről kiutasított próféta Wittenbergát hitte a legalkalmasabb és legbiztosabb helynek arra, hogy megkezdett szereplését tovább folytathassa. Nem is csalódott reményében. Karlsladt legszivélyesebb fogadtatásban részesítő a jövevényeket, de sőt rövid eszmecsere után azoknak uj theologiáját is helyesnek találván s azt en bloc elfogadván : ő maga is föl csapott anabaptistának. Karlstadt tekintélye a wittenbergai polgárokra is imponált, s igy történt, hogy ezek is kezet fogtak a zwickaui menekültekkel, S országra szóló áldomással pecsételték' meg a hama- rossan létesített uniót. Majd azután egyesült és fanatikus hévvel kezdték folytatni a Zwickauban mogszakasztott munkát. A wittenbergi iparosok nagy része újból felvette a keresztséget. Az utczákon, a pia ezon s a templomokban badarabbnal bada- rabb víziókról és re'velácziókról prédikáltak a gomba-módra szaporodó próféták. Karlstadt szorgalmasan látogatni kezdte a mesteremberek műhelyeit, hogy a tulaj- donképeni apostol-utódok ajkairól leshesse el a szent irás valódi értelmét. Sűrűn hangzott Wittenberg utczáin a Zwickauból importált röpke szólam: „Veszszen a tudomány, éljen a szent irás!„ Az egyetemi ifjak seregestül váltak meg a tanulói pályától s a rajongók tömegéhez csatlakoztak. A folyton kiabáló és garázdálkodó csőcselék kalandosabbnál kalandosabb terveket szőtt Krisztus független respublikájának megalkotására. A zwickaui vendégek — mint már említők — még a komoly s a fanatikusnak épp nem mondható Melanchtont is zavarba hozták. A jeles hellenista tudós ugyan habozni kezdett: nincs-e igazuk az anabaptistáknak? S már-már hajlandó volt el hinni a keresztségismétlés szükségességét, mert zavarában egy időre ő is egyoldalu- lag értelmezte a Storch által felhozott szent Írási helyet. De később önmagát nevette ki, midőn rájött — a mihez különben fölötte csekély exegetikus tudomány kell, — hogy szent Márknál olvasható igék: „A ki hiszen és megkeresztelkedik, az üdvözöl“ szoros kapcsolatban állanak a szent könyv szövegének előbbi szavaival, a hol szent Márk az evangélium hirdetéséről beszél, s hogy ennélfogva ama famó- zus szavak azon meg nem keresztelt felJunius hó 17. A szoba ajtaja csendesen megnyilik. ügy nyugodt, értelmes ur lép be s közeledik a beteghez. Az ablaknál ülő férfi csöndesen nyitja föl bágyadt szemeit s csak fejével köszönti a belépőt. Szenved barátom? Látja, ma ismét sokkal rosszabbul van. Beszélgessünk aztán egy kissé. A beteg tagadólag int fejével s mig szemeit jóakaró nyájassággal függeszti az orvos komor arczára töredezve beszél hozzá: Jobb itt, orvos ur. .— ügy sem sokáig süt^ reám a nap. — Úgy érzem, mintha erejét veszítené. b azzal ismét lehanyatlik s szemei bezáródnak. Az orvos elfordul. Nem szabad azt a betegnek látni, mikór az orvos könnyezik. Lassan zajtalanul távozik a szobából, de nem hagyja el a házat. Kívülről csöndes suttogást hall a beteg. Meghallja az elfojtott zokogást is, de nem ügyel reá. . . . Iszonyú napok voltak azok. Az ötödik nap esteién elcsendesedett a ház. Vad örömmel ragadta föl a gyermeket karjai közé. Azt hitte meg van mentve. A kicsiny teremtés átkarolta gyönge karjaival az apa nyakát; fejét lehajtotta forró arczára s ott hidegült meg vonaglás nélkül. A szoba közepén találták meg mindkettőt. Az apát ájulva, a gyermeket halva. Az ablaknál ülő férfi karjai csöndesen aláhanyatlanak ; szemeivel fölpillant a napba és ismét lezárja azokat. Kebléből egy nehéz, mély sóhaj emelkedik az ég felé, ajkai megmozdulnak, szemeiből patakként omlanak alá könnyei; de azért mosolyog. Ott találták a karos-székben halva, köny- nyel arczán és mosolylyal ajkain. Kien- gesztelődött az enyészettel. ÚJDONSÁGOK. ;i: Frigyes német császár s a poroszok királya f. hó 16 dikán d. e. 10 óra 55 perczkor friedrickskroni kastélyában Potsdam mellett meghalt. * Püspökünk hazaérkezése. Schusz- ter Constantin dr. megyés püspökünk két hétig tartó terhes bérmálási kőrútjából, mely alatt léptén-nyomán lelkesültség s ünnep lés fogadta, s távoztában a százezrekre menő jótékonyczélu adományokért lekötelező hála kisérte, megérkezett. — Városunk polgármesterének helyettese Korpás Márton városi tanácsos messzemenő előkészületeket tett méltó fogadtatására. A városi képviselőtestület tagjait s a város összes előkelőit külön külön meghívással értesítette a közelgő ünnep idejéről. Fogatokat rendelt s mindent elrendezett arra, hogy e város püspökét méltó ünnepséggel fogadja. F. hó 12-dikének délutáni 6—7 órájára i t-a-i Is 8i-I fj X .£ J3' nőttekre vonatkoznak, kik első ízben hallják az Isten igéit. Már pedig az tudnivaló dolog, hogy az ilyenek előbb hinni tartoznak s csak azután vehetik föl a keresztséget. A saját ügyetlensége fölött kaczagó Melanchton kedélye azonban csakhamar elborult, midőn önszemeivel látta a rajongók garázdálkodásait. Hiába intette, dorgálta a tévútra kerülteket, mert az ő szelíd, erélytelen igéi eredmény nélkül hangzottak el a pusztában. Tehát Wartburgban rejtőző mesteréhez fordult s hozzá menesztett iratában utasítást kért, minő magatartást tanúsítson a rajongókkal szemben. Az utasítás nemsokára megérkezett, de Melanchton annak valami kevés hasznát vette. Már-már azon ponton álltak az ügyek, hogy a birodalmi tanács fegyveres erőt kühlend a zavargók megfékezésére, midőn egy napon Luther egész váratlan Wittenbergában termett. — Csakis az a félelem, mely az arany borjú előtt tánezoló izraelitákon erőt vett, midőn a Sinai hegyről előkerült Mózest megpillantották, csakis ez a nagyszerű félelem hasonlítható azon ijedtséghez, mely a wittenbergi zavargókat elfogta, midőn Luthert maguk előtt látták. Érezték a szörnyen megszeppent atyafiak, hogy nagy csínyt, de tán bűnt is követtek el, midőn a reformátor paten- tirozott mesterségébe: a hitújításba bele- kontárkodni merészkedtek. Nem is tűrt Luther maga mellett kontárokat. Hét napon át fűzzel menydörgött a hivatás nélküli újítók, a. „rajongó szellemek“ ellenében. Karlstadtot teljesen elnémította, az-1 61-s ár-n-a-9-3 ■'3 in Öí-u-s Si 83 (9 nj JS 81 n< jí fi
