Váczi Hirlap, 1887 (1. évfolyam, 2-26. szám)
1887-10-02 / 14. szám
Október hó 2 Vácz, 1887. megállapította. Azoknak, kik a philoso- phia érveivel a halhatatlanság hitére vonatkozólag behatóbban akarnak megis- | merkedni, melegen ajánljuk I)r> Hoffmann Ferencz philosophiai munkáinak különösen VIII. kötetét, mi itt csak a leglényegesebb dolgokra szorítkozhatunk. 1. Leibnitz Vilmos Gottfried, (1 G4(» — 1716.) Spinozának, az újabb pantheismus megállapítójának, leghevesebb ellenfele, halhatatlanságtanát az embernek, mint egyes egyednek, mint értelemmel fölruházott monadnak, személyiségére alapítja; azután igy szól: „Minden monad, erő, lényeg, testtel biró lélek vagy lélekkel biró test megsemmisíthetetlen, hálái hatatlan. Minthogy pedig az ember nem öntudatlan, hanem öntudatra emelkedett középponti monad, tehát mint morális lény személyiség és természetes halhatatlan sága, melyet az összes alsóbb rendű mo- nadokkal közösen bír, egyúttal személyes és morális halhatatlanság, mely a földi léten túl a végtelenségbe terjed.“ — „A természetben csak látszólagos ugrások vannak, nem pedig valódiak; mindenütt inkább közbeeső lényeket találunk. Az ember is közbeeső lény, noha viszonyla- ' gosan magasabb fokban. Minthogy pedig legmagasabb s igy utolsó fokozat nincsen. a lények fokozati sorának magasabb szellemi lények rendjéhez kell emelkednie. Ennek fölvevését a kontinuitás (az összefüggés, tartósság, határosság vagy csat- lakozottság) törvénye követeli meg, ha mindjárt az ember szellemi látókörét felül is múlja. Az embernél magasabb nemű lények nem esnek a világos megismerés körébe. Az analogda törvénye szerint ezeket tökéletesebb individuumoknak, finomabb szervezetű lényeknek, áttetszőbb testtel biró, magasabb rendű szellemeknek kell tartanunk s zseniknek nevezhetjük. Lehetséges, hogy az ember földi ( élete után szintén ilyen szellem lesz és folytonosan magasabb átalakulásokban egyre nagyobb s nagyobb tökéletességre tör. A zseniket is mint közép lényeket jelölhetjük meg az ember és istenség között.“ Az escliatologiában (az utolsó dolgokÍ ról szóló tanban) így nyilatkozik Leibnitz : „Nem szeretem azon tanokat, melyek Isten jóságát rosszúl értelmezik . . . Nem szeretem a tragikus fejleményeket, meI lyekben minden kizárólag a mélységbe zuhan alá; mindenkit boldognak szeretnék tudni s megvallom, e tekintetben Originessel tartok, ki a pokoli büntetések végtelenségét elvetette és az összes elbukott teremtmények ujrasztiletését tanította.“ (Folyt, köv.) Mert nagyon szeretett , . . A lealkonyodó nap utolsó sugarát vétó a bérczekre ... az esti szellő lanyhán rin- gatá a fák dús lombjait, melyek egymás fülé borulva, mély fájdalomról sugdosának. — Az erdő, mely naponta ezer és ezer tarka tollú énekes hangjától visszhangzik, csendes egyhangúságban nyugszik . . . Minden csendes . . . minden oly kihalt, oly bús, mint a ravatalt körül állók arczai . . . csak egy füiemiile zengi még bús melódiáját ; oly bánatosan, oly szomorúan nyögdéeseli esti imáját, mintha elvesztett párját siratná . . . Végre az is elhal ; piczi szive tesei által gondozott templom története is egyike a legérdekesebb legendáknak. A szent szűz hires lorettoi kápolnáját, 1291. május 10 én éjjel ide tették le Szentföldről hoztukban az angyalok, s csak 1294. decz. 10-én éjjel vitték azok odább, mai helyére, Lorettoba. E csoda hirére Dal- mátia akkori bánja, gróf Frangepán Miklós hiteles embereket küldött Palesztinába, Na- zaretbe, hogy meggyőződjön, vajon az igy mesés utón idejött és eltűnt kápolna, azonos-e a Názáretből hir szerént nyom nélkül elveszett kápolnával. Midőn erről meggyőződött, épitteté a mai templomot, egyszerit falaival, a tengerészek patronájának, a szent szűznek tiszteletére. És azóta mesz- sze távolból ide zarándokol a tengerek viharedzett népe. Es ha valamely vészből megszabadult, kegyelettel akasztja a templom falára, a római votiva táblák módjára, a kiállott vihart ábrázoló képet. A tengeri veszedelmek borzalmas jeleneteit, tört árboczokat, tépett vitorlákat, sülyedő hajókat, s bősz fergetegek dulását látni e képeken ; de a villámos felhőkből kikelve, ott mosolyog mindegyiken a viharokban oltalmazó boldogságos szűz, kihez már a középkori hymnus Írója zengette: „Ave maria stella.“ A templom csodatevő oltárképét 1367-ben V. Orbán pápa küldötte s a hagyomány szerint Lukács evangélista festette cédrusfára. Mária s a Jézus gyermek fején nehéz arany korona van. Ezt a vatikáni káptalan küldötte 1709-ben, és ekkor három napi koronázási ünnepet ült Fiume városa és vidéke. Az oltár ezüst gyertyatartóit I. lupét áldozta török győzelmei emlékére. Az oltár hátamügött egy márvány kandallón öröklámpa félhomályáVÁ C Z I repedt tán meg a mélabús hangokra, melyeket egy haldokló végső tiszteletére zengett oly búsan, oly fájdalmasan . . . Csendes kis falucska végén lakolt az öreg számadó már évek óta, mindenki csak az „öreg István bácsi“ néven hívta őt. Szeretett élete párját már régen temeté el, s talán maga is már régen utána költözött volna, ha egy szelíd angyal, ki gyermeteg ajkain folyton imát rebege édes anyjáért — nem köti a rideg földi léthez. Nem, neki nem szabad meghalnia, neki élnie kell gyermekéért; s olykor még örült is az életnek, mert életét, meUet a terhes aggkor minden örömétől megfosztott, kel lemessé tette viruló leánya : „Boriskája.“ Hányszor elnézte boldogabb perczeiben a jó öreg Boriskáját, kiben szeretett felesége minden erényét, minden kellemét kifejlődni látta. Szorgos, takaros kis leány volt, ki öreg atyjának minden vágyát, minden óhaját a legnagyobb figyelemmel lesé. Örült, tapsolt midőn édes apjának valamiben öröme telt, vigasztalta, ha elbúsult, és gondolatokba mélyedett. — Az öreg elvégezve mindennapi dolgait, haza tért, hogy kedvencze körében, néhány perczet elbeszélgessen, azután pedig nyugalomra hajtsa fejét. Az estharangszó már rég elhangzott, ezrek ajkáról buzgó ima röppent az ég Urához ; a faluban minden csendes, mindenki aludni ment már, csak az Öreg István bácsi Boriskája néz merőn a távolba. Olykor olykor, mély sóhaj tör ki kebléből, ajkai oly bánatosan nyílnak meg : „Istenem ! miért is marad ma Jani oly soká. Máskor alig kezd alkonyodéi, már itt van . . . Oh ha baj érte volna!“ Es Boriska a legaggasztóbb gondolatokba merülve, remény és félelem között folyton a távol erdőre szegzi tekintetét. „Az elmúlt héten is három napig maradt el ; és mily hideg volt hozzám, mily hidegen búcsúzott. Ha tudnám, hogy ... de nem, az nem lehet, ő nem lehet hűtlen . . . Nagy ég 1 ne engedj ily gondolatokra jönnöm, bűnt követek, ha a gondolatot hitté érlelem . . . De mikor annyira aggaszt valami, titkos érzelem bántja lelkemet. Oh ez nem jó jel . . . A „Gönczöl szekere“ már magasra emelkedett az égbolton, midőn a merengő füleit a távolból fuvola hangok érinték. Mint az őz, midőn az erdő sűrűjében üldözője elől szökik fel, úgy szökött fel Boriska a kis lóczáról, melyen titkos bánatának átengedve lelkét a kétségbeeséssel küzdött. Oly édesen nyugodott meg lelke, midőn mindjobban és jobban kivehető a távolból jövő hangokat, melyekben oly forró szerelem, annyi hűség volt kis szive számára, hogy feledve bús sejtelmeit, a fuvolát követé s szive egész szerelmével, lelke minden vonzalmával viszonzá a dalt: „Szeretlek, mint senkit e nagy világon.“ Végre elnémul a dal, s a közelben az oly igazán szeretett kedves alakja jelenik meg az epedő Boriska előtt. „Jó estét, gyöngyöm, szép Boriskám! Ugy-e sokáig vártál ma reám ?“ „Soká, soká és mily nehéz szívvel.“ „Hej ! pedig ha nehezen vártál, kipótolom ám, mert jó hírrel járok.“ „A jó Isten adná! Örülök én a jó h innak is, de nem jobban, mint annak, hogy megjött.“ „Jöjj hát ide közelébb, hadd mondjam el, hogy boldogságunk nem sokára tökéletes lesz, és mi nagyon, de nagyon fogjuk egymást szeretni. Tudod-e angyalom, hogy a mi boldogságunknak útjában az ban egy Mária szobor áll, a lorettói kápolna szobrának a mása, melyet a hagyomány szintén Názáretből származtat. Az oltár körül a kő kivan völgyelve a csúszó térdektől. A templom hajójában a kövezetbe falazva fekszenek a Frangepánok sírkövei. Egy darab Magyarország történetéből. Szent ihlet szállja meg az embert ez ódon falak között. A kétség tagadó szelleme is elhallgat itt és irigykedve tekint azokra, kiknek szenvedésein könnyíteni tud még a hit mai ászt ja. Es maga a templom helyének festői szépsége is elragadó. Lenn a háborgó tenger, melynek habjai az emberi sors vál- tozandóságára intenek, felettünk pedig a kerek ég, melyhez mintha közelebb érez nők magunkat e magaslaton, hova nem hat el a földi zaj, a lét harczának önző hajszája és a népek gyűlölködése. Csak a szeretet lakozik ide fenn, meg a hit, remény s a földöntúli égi hatalom titkos sejtése, mely előtt veszedelmek óráiban, még a legdurvább szív is megnyilatkozik, így a természet, a vallás ihlete, és hosszú évszázadok emberöltőinek szivén nőtt hagyomány, minden művészetnél ékesebben díszítik és avatják a kegyelet igaz helyévé, ez egyszerű hajlékot! A templomhoz néhány lépésnyire van a Frangepánok egykori vára, ma a Nugent grófok sírhelye. Repkénynyel befutott bástyájáról újra az a szép kilátás gyönyörködtet, megtoldva a Lujza ut völgyével, mely tárczám során már annyit lelkesített. Fiume innen a legszebb. A vár maga alig egy két bástyából áll. Egyik felében szobrok' láthatók, nem sokat érő emlékei az ókori Róma szobrászaténak. Ott van egy izlésHÍRLAP. áll legjobban, hogy mi szegények vagyunk; I hanem ha a jóságos Isten is úgy akarja, mint mi: még a szüretre megtartjuk esküvőnket. Az uraságnál szép bér mellett szolgálatot ígéretek, melyből bizon’ mindketten megélnénk. S ezt az uraság kisasszonya mondta ám. Nem is soká gondol- | kodtam, hanem felszegődtem már holnaptól fogva. Ugy-e hogy jó lesz, drága szentem. Boriskám?“ — „Nem tudom, jó lesz-e vagy rósz ; csak azt tudom, hogy az én szivemet úgy elszoritja valami bánat, mikor maga arról az uraság kisasszonyáról beszél. Inkább azt szeretném, ha az magát soha ne is látná.* „Ugyan ne busitsd az én szivem is babonás hiteddel, az ilyen dolog csak keserűséget okoz mind a kettőnknek, a nélkül, hogy tudnánk miért . . . „Azután elbeszéltek még sokat, sokat, boldogságról, szerelemről, s talán még tovább is beszélnek, ha a hajnali pir nem jelentkezik az égen, mely a válásra kényszeríti. Még egy kéz- szoritás, még egy édes búcsucsók, egy biztatás : „nincs már messze az az idő“, az, után elváltak: szüretről vig lakomáról - esküvőről édesen álmodni . . . Örök nyugodalmat adj néki oh Uram ! Ugyan kinek szól a lélekharang? . . . húzzák a másikat is . . . Halott van az uraságnál. Talán az öreg uraság ? Bizony kár érte, szerette apraja nagyja, sok jót tett már helységünkben. Az Isten nyugtassa. Bizony már nyughatik, nem volt nyugott életében. Az uraságék halottja a kisasszony, meg az ispánja, a Kerekesék Janija . . . Hiába, úgy van az, mindig is mondtam én : „Csak furcsa dolog az, ha magunkforma emberből olyan hamar ispán lesz, nincsen az egészen redjén . . .“ Az öreg uraság puskával kezében látta : mikor a kisasszony és az ispán csókolóztak a kertben s azért most nekik szól a lélek harang. Bocsásd meg bűneiket oh Uram. . . * * * Csendes kis falucska végén az öreg István bácsi házában gyászravatalt állnak körül. Mindenki szeméből a fájdalom ko nyei omlanak, mindenki arczán a néma szenvedés ... A gyászmenet a temetőbe kiséri a koporsót, ott van körűié az egész helység, mert mindnyájan szerették a kedves, a korán elhunyt angyalt; most ott fekszik élettelenül, mert ő is imádott. Oda temették el az uraság kisasszonya mellé, és midőn mindenki haza vonult, a körül- hantolt sir felett, lombnélküli gallyon egy fülemüle még mindig oly fájdalmasan, oly fájdalmasan, oly búsan énekli dalát . . . végre ez is el halt. Kis szive repedt tán meg: mert nagyon, nagyon szeretett. Zs. A közönség köréből. Tekintetes Szerkesztő ur! Becses lapja utolsó számában „Városi ügyek“ czim alatt a következők is olvashatók : „Következett ezután Németh Péter helybeli háztulajdonosnak térség átengedés iránti kérelmi ügye stb.“ Nehogy ezen közlemény a valóságnak meg nem felelő azon feltevésre vezessen, mintha alólirott a várostól ingyen kérné az átengedést, felvilágosításul szolgáljon az/ hogy alólirott egy jelenleg a városnak semmiféle jövedelmet nem hozó puszta térfelen obeliszk is, melyet a milánóiak ajánlottak fel a marengói győzelem emlékére s Nugent tábornok hozott hadi zsákmányul Olaszországból. A sirkápolna szikláiban égj'- hasadék látszik, melynek sötét öbléről azt tartja a monda, hogy a halálra Ítéltek azon dobattak a lenn elzugó Fiumara folyóba. Ez úgy látszik minden várról közös hagyomány. Fiúméban az István napi kivonulással bevégződött a hivatalos ünnepségek szegényes sorozata. Az nap délben még átvittük, Marczink zenéje mellett, testületileg a színház épületébe a podestának szánt ajándékunkat, a díszesen fölszalagozott nagy üveg bort, melyért az lön jutalmunk, hogy a sok egyletből kiválasztott hat parancsnok között a mienk is ott volt a podesta diszebédjén. A színház díszes márvány folyosóján egész múzeumot képezett a sok tűzoltó egylet ajándéka. De jobb és lelke sitőbb nem hiszem, hogy lett volna egy is, ami magyar földünk hevében nőtt „csö- röginknél.“ A budapestiek ajándéka egy díszes bronce-szobor volt, Fiume ölelkezése Magyarországgal. A dolgok mai állásában „lucus a non lucendo.“ Mert magyar párt alig van Fiúméban, érdek nélkül lelkesedő pedig senki. A horvát-párt Horvátországhoz akar csatlakozni, a törzsökös fiumei pedig — s ez a nagy többség — egy független Fiúméról álmodozik, mely egész külön tagja lenne a magyar államnak ; talán külön dogé alatt, de minden esetre magyar pénzen. Ép ezért minden magyar úgy érzi magát Fiúméban, mintha száműzetésben volna, s elkívánkozik onnan. Mi is jobban éreztük magunkat környékén. Abbáziában, melynek jó napokat töl séget a várostól készpénzen meg akar vásárolni, és még a vételár meghatározását is a városra bízta. Az igazság érdekében kérem ezen soraimnak becses lapja legközelebbi számába való felvételét. Vácz, 1887. szeptember 27. Alázatos szolgája Németh Péter s. k. Igen tisztelt Szerkesztő ur! Becses lapjának f. évi szeptember 25-én megjelent 13. számában a „Városi közügyek“ rovatában közlött azon értesítésre, hogy Huber József képviselő ur a f. évi szept. 18-án tartott városi képviselői közgyűlésen felszólalt a miatt, hogy Korpás Márton tanácsnok ur a képviselő közgyűlésen jelen nem volt, a nevezett tanácsnok ur igazolása és az igazság érdekében ezennel kinyilatkoztatjuk, miszerint a nevezett tanácsnok ur, mint ipartestületi biztos ugyanakkor a váczi ipar- testületi gyűlésen hivatalánál fogva jelen volt, és ott az ülés befejezéséig, mint ilyen működéssel elfoglalva lévén a képviselő közgyűlésen jelen nem lehetett. Vácz, 1887. szeptember 26-án. Olaj Ferencz s. k. Smidt János s. k. ipartestületi elnök, városi iparostestületi alelnök vá- képviselő. rosi képviselő. Llaffncr Ferencz s. k. Borosy Ferencz a. k. ipartestületi elöljáró ipartestületi jegyző, városi képviselő. Apróságok, — Kérem az X. tanácsos urat keresem, Z hivatalnok vagyok, némi felvilágosítást óhajtanék nyerni e tárgyban. — De uram ez már mégis sok ! Nem tud az ur olvasni: itt a polgármester terme van, tehát mi jogon keresi itt X tanácsost? — Bocsánat Uram ! Hogy olvasni tudok felteheti az imént tett bemutatásomról : Z hivatalnok vagyok, s igy a consequentia, hogy olvasnom is kell tudnom. — Úgy ? akkor bocsánat, de ma már a tizedik, ki itt keresi X tanácsost. — Köszönöm Uram, magamat ajánlom . . ÚJDONSÁGOK. * Személyi hírek. Dr. Rákosi Béla fegyintézeti orvos, ki súlyos betegsége után üdülés szempontjából Mezőhegyesre, sógorához utazott, onnan folyó hó 4-ikén érkezik haza, _ hogy hivatalos teendőit újból megkezdje. Orr lünk, hogy derék orvosunkat jó egészségben, teljesen felépülve viszont láthatjuk. * Margó öélia, a népszínház jeles művésznője, e hó 27-én tért keresztény hitre az itteni református templomban. Az érdekes szertartást Vörös Károly váczi református lelkész végezte. A keresztatya tisztét Piut'sich Lajos földbirtokos, a keresztanyáét Trux Hugóné úrnő teljesítették. A lelkész kiváló alkalmi beszéd és egy szivhez szóló ima kíséretében önté az új hivő fejére, a kereszt vizet, miután tőle előbb az apostoli vallástételt felkérdezte. Úgy halljuk, hogy az ifjú művésznő, ki október l étől a debreczeni színháznak első énekesnője, nemsokára Hymen rózsalánczait is felveszi. Kívánjuk, hogy télik kies vidékén. Abbázia osztrák hely, s a déli vasuttársulat tulajdonát képezi világhírűvé válni kezdő tengeri fürdője. A tenger szine talán sehol nincs oly szép sötétkék, mint Fiume és Abbázia között, és tiszta tükrében mélységes fenekéig látni a halak fürge játékát, s a kagylók, mo- szatok és rákok lomha mozgását. Borostyán, cédrus és pálma övezte parkjából büszkén emeli sárga homlokát az óriás Stefánia- hotel, és a Kursalon. Mindkét épület csinra és belső berendezésre Anglia nábobjainak Nizzához szokott Ízlését is meglepi. Mögötte a Montemaggiore sziklatömege s Veprinaz templomának karcsú tornya; ez alatt pedig a tengerpartig lenyúló illatos erdő, melyben az osztrák alpesi clubb mutató táblával jelez minden a turistára érdekes utat. Ez a keskeny földszalag örökös zöldjével, csakugyan egy kis darab éden. Hozzá még a fényesen berendezett uj fürdőház, Nizza versenytársává avatja az osztrák Riviérát, bár a Fiumei öbölben meghonosodott czápák hire sokakat elriaszt fürdőjétől. A másik érdekes pont, hová kirándultunk Portoré volt. Ezen az utón ért bennünket kicsi yachtunkon a zivatar. Uhuiknak ez volt legemlékezetesebb viszontagsága. Délután volts a szél már kezdődött, hogy elindultunk. Alig voltunk künn a kikötőből, elborult a láthatár s a szél irányából egy széles lepel vágtatott felénk, melyen dörögve czikáztak keresztiü-kasul a sürü villámok. A tengeren óriási hullámok mutatták a rémes lepel útját. Pár perez múlva elért. Kicsi hajónk nyikorogva dőlt jobbra és balra, orra hol a mélybe bukott, hol egy hullám hátára szökött.
