Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Az utolsó(?) tatárjárás

bábán, ő is ott lesz. Ott is maradt, csak rajta kívül még hárman, és hoztak két vödör(!) bort. О nem ivott, az egyik merev részegként ártalmatlanná vált, hanem a másik kettő ... Dülöngtek, lökdösődtek, birkóztak és főleg lőttek géppisztollyal. Ezt a „szerszámot később katonaként közelebbről is megismertem. Sok mindent lehetett vele, de célozni legfeljebb egyes lövéssel még józanul is. ők viszont sorozatokat adtak le részegen. Igaz, az ablakon kifelé, de mivel alig álltak a lábukon, jutott a golyókból mindenfelé. A román próbálta őket nyugalomra inteni, de teljesen eredménytelenül. Kértük, hadd menjünk el, félnek a gyerekek, de nem engedtek. Reggel söpörni lehetett a hüvelyeket, meg a lehullott vakolatot.

Egyikük világos nappal rám ordított, hogy „sztoj". Ezt még megértettem, mert hasonlított a román „sztáj'-ra. Megálltam. Odajött leakasztotta a géppisztolyát, rám fogta, majd a mellemnek is nyomta, s közben egyfolytában üvöltött, amiből viszont már egy szót sem értettem. Fogalmam sincs, mi baja lehetett velem. Bármit parancsol, megtettem volna, elvégre tizennégy évesen az ember(jelölt) még nem szeretné befejezni az életét. Lassan mégis különös nyugalom fogott el. Nem mintha valami hős lettem volna, egyszerűen nem hittem el, hogy minden ok nélkül lelő. S ha mégis? Legalább pillanat alatt vége lesz számomra a földre szállt pokolnak. Aztán szerencsémre jött egy józan, mondott neki valamit majd némi vita után elmentek. Csak ekkor, utólag ijedtem meg igazán, hiszen megölhetett volna még véletlenül is, mert az ujja a ravaszon volt, a leheletétől pedig be lehetett rúgni,

Még ugyanaznap egy ilyen illuminált hős apámat kis híján megölte. Ez nem ijesztgetni, hanem egyértelműen gyilkolni akart. Két kézzel felkapott egy gyerekfej nagyságú követ, nekirontott és szét akarta zúzni a fejét. Szerencsére most is akadt egy épeszű, aki az utolsó pillanatban meglökte, s a kő célt tévesztve a földre esett. De az őrjöngött még ezután is nehéz volt megfékezni. Apámnak intett a védelmezője, hogy tűnjön el gyorsan.

Igen, ez is az igazsághoz tartozik, voltak köztük jóindulatúak is. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy többségük, ha véletlenül éppen józan volt, emberként viselkedett.

Az egész hadjárat alatt összesen két tiszttel találkoztunk. Egy könnyebben sebesült őrnagy hozzánk kvártélyozta be magát. Nyilván jó oka volt rá, hogy nem vitette magát kórházba. Örültünk neki, mert védelmet reméltünk tőle. Ez azonban csak arra a szobára terjedt ki, ahol feküdt. A legénység a lakás többi részében zavartalanul garázdálkodott. Két nap múlva pedig az őrnagy is elment. A másik egy hadnagyi rangban levő fiatal orvosnő volt. Ő valamennyire németül is tudott. Amíg ő ott volt, a másik szobába beköl93