Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Az utolsó(?) tatárjárás

A harcok során megsérülhetett a vízvezeték, mert a csapból egy csepp víz sem folyt. A mostani autóbuszmegálló helyén volt egy, azóta feltöltött mélyebb árok, ott egy csőből víz jött, oda jártunk érte. Csakhogy oda-vissza keresztezni kellett a főutat, amin végeláthatatlanul özönlött a hadsereg. A kezemből a kétvödörnyi víz pillanatok alatt elfogyott. Próbáltam volna nem adni. A vizet akkor is elvették volna, legfeljebb jól el is vernek. Érthető, hogy hőségben szomjas ember inni akar, de minden megértés ellenére fordulhattam vissza. Védekezésül azt találtuk ki, hogy karavánba verődtünk, mert egy csoport is csak annyi katonával találkozik, mint az egyén. így a víz egy része mégis hazaért.

Eddig a malacot leszámítva semmi disznóság nem történt, de tisztességesen csak az első vonalbeliek viselkedtek. Furcsa paradoxon: ahogy megszűnt a harc, vége lett a biztonságunknak is. Megkezdődött az órák és ékszerek begyűjtése. Egy órát azonban csak egyszer lehet elzabrálni, a következő ,;igénylő" pedig nem mindig hitte el, hogy már megelőzték, s ordítva követelte a már nem létezőt. Még a beözönlésük előtt elástam a sajátunknak tekintett különbejáratú bombatölcsérünkbe egy dobozt, amibe a „kincseimen" kívül szüleim által ajánlott tárgyakat is beletettem. Mikor később megpróbáltam kiásni, hűlt helye volt. Valaki azt állította, hogy a helyét kutyával derítették ki. Lelke rajta, ha ez az egy dolog nem volt igaz.

Nappal még, úgy ahogy lehetett létezni, hanem az éjszakák... Egyszer már sötétedés után, lihegve jött egy civil, s hívott segíteni, mert égett a második szomszédunk főút melletti sarokháza. Hát ezt sem okozhatta öngyulladás. Víz nélkül a már magasra csapó lángokat lehetetlen volt eloltani. Tenni mindössze annyit tudtunk, hogy ami mozdítható volt, kihordtuk az udvarra. Szerencsére nem szakadt ránt a tető.

Egyik reggel benéztünk a saját lakásunkba is. Elképesztő „csendélet" fogadott. Az egyik szobában nyolc idegen heverő, de nem sorba rakva valamilyen rend szerint, hanem részben egymáson, s nem is mindegyik a talpán. Köztük és rajtuk pedig széttépett dunyhákból származó, legalább combmagasságig érő rengeteg toll. Vajon ezt miért tették, hiszen így aludni sem lehetett rajtuk. Vagy ez már a hajnali alkotásuk volt?

Alvás nekünk nem sok jutott, az éjszakák valóságos rémálmok voltak. Olyankor lődörgött a legtöbb részeg katona. Ordítoztak, lövöldöztek, barisnyáztak. Egyik este hallottam, hogy apám valakivel románul beszél besszarábiai (ma moldávnak hívják) román anyanyelvű szovjet katona volt. Végre valakivel szót lehetett érteni. Ki hitte volna, hogy egy románnak is tudunk örülni. Jóindulatú volt. Nyugtatott, hogy nem lesz semmi bántódásunk, jöjjünk fel a pincéből, aludjunk fenn az egyik szo92