Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

A végjáték

Már csak apám hiányzott. Soha nem felejtem el azt az örömet, amikor megláttam a kapun befelé jönni. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de a szeretet ilyen kifejezését férfiatlannak éreztem, nem is volt nálunk szokás.

Történetéből kiderült, hogy a légitámadáskor egészen közel lehettünk egymáshoz. Az akkori piactéren —nagyjából ott, ahol ma a Hotel Veszprém áll — a hivatalából hazafelé tartott. Szerencsére idejében észrevette, hogy a németek nagyon nézik az eget, aztán fürgén szaladni kezdenek a házak közé. О ugyan semmit sem látott, de úgy okoskodott, hogy ha ezek a sokat megért katonák okot látnak a futásra, akkor ajánlatos utánozni őket. Azok pedig beérve egy utcába, levágódtak a házak fala mellé. Abban a pillanatban, amikor odafeküdt közéjük, meghallotta az első bombák dörrenését.

Éltünk, együtt voltunk, és ez csodálatos boldogsággal töltött el. Mi lesz egy óra múlva? Ki törődött most azzal. Aki ismeri a háború lélektanát, tudja, hogy ez a kérdés kikapcsolható. Lehet tiszta szívvel, felszabadultan örülni a pillanatnak, a puszta létünknek, az öszzetartozásunknak.

Nagytakarítás kezdődött, de én más feladatot kaptam. Családi légoltalmi megfigyelő szolgálatot láttam el. Füleimet a repülők „hullámhosz- szára" kellett állítanom.

Aznap már nem történt említésre méltó esemény. Csak az útról hallatszott még sokáig a járművek zaja.

Estefelé valaki mesélte, hogy látott egy német katonát sírni. Szokatlan jelenség volt ez, mert kemények voltak, legalábbis kifelé, Maguk között ők tudják mit tettek, de arra sokat adtak, hogy magyarok és civilek előtt legyen tartásuk.

Hosszú éjszaka volt. Akkor még jó alvó voltam, de most nem jött a szememre a jótékony álom. Holnap találkozunk a félelmetes ismeretlennel, amelyről annyi rémséget hallottunk. Igaz-e, hogy az intelligens embereket otthon is kiirtották? Igaz-e a magyar férfilakosság elhurcolása? Igaz-e, hogy a gyerekeket modern janicsáriskolákba gyűjtik? Ha igen, én melyik csoportba fogok kerülni? Mi az, hogy kolhoz rendszer? Igaz-e, hogy fizetés nincs, csak sorbaállás csajkával az ételért? Igaz, hogy mindent feldúlnak? Igaz, hegy a nőket megerőszakolják?

Még nem késő, felkéredzkedhetnénk valamelyik katonai autóra, ahogy két napja nagybátyámék tették. Nem kellene mégis elmenekülnünk? Erre az utolsó kérdésre legalább tudtam a választ: nem. Apám így döntött, s ő a családban abszolút tekintély volt. Semmi sem kötelezte rá, de azért megmagyarázta: „A hírek egy része alighanem igaz, a má89