Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Lélegzetvétel bombázásokkal
Lélegzetvétel bombázásokkal Reggel láttam meg Budapestet. Csodálatos élmény volt a magyar főváros. Eddig Kolozsvár volt a legnagyobb város, amelyet ismertem (Debrecenen csak átutaztunk). Nemcsak a méretek voltak lenyűgözőek, minden szép volt nekem. Sokkal szebb, mint most. Pedig addigra már jócskán kapott a magyar világváros amerikai légi „áldást." De amerre akkor haladtunk, az valahogy kimaradt belőle. Nem voltak foghíjak, évtizedekkel a háború után is gyalogsági fegyverek belövésétől és bombarepeszektől ragyás, hámló vakolatú falak. A háború alatt sem rondította el annyi lövészárok a várost, mint amennyit negyvenöt év alatt közműkarbantartás címén ástak és hagytak a végtelenségig betemetetlenül. Mint ahogy a gépfegyverropogás is kifejezetten idegnyugtató a légkalapácsok szűnni nem akaró dobhártyarepesztő ugatásához képest. Akkor kerekedett igazán nagyra a szemem, amikor a belvárost is megláttam. A Duna-partot, a régi királyi palotát, a Parlamentet, a nemes vonalú hidakat, a nyüzsgő, de nem túlzsúfolt forgalmat. Más közép- és kelet-európai fővárosokkal összehasonlítva, még mindenben vezetett. Az urbanizáció akkori szintjén az egymillió lakos előkelőbb helyezést biztosított, mint most a kettő. A fővárosban még támaszpontunk is volt. Kőbányán lakott Kamilla néni, családunk távoli rokona, anyám keresztanyja. Nagyjeleneteihez időzített ájulásairól legendák keringtek a családban. Ezek között is kiemelkedő sikere volt az alábbi esetnek. Nagyapám meglátogatta Budapesten. Maradt is amíg a menetrend engedte, de végül, ha nem akarta lekésni a vonatot, mennie kellett. Kamilla néni mindenáron vissza akarta tartani, s amikor nagyapám mégis megindult a kijárat felé, bevetette a „csodafegyvert". Aléltan rogyott az erre a célra természetesen kéznél levő heverőre. Csakhogy nagyapám ilyen ügyekben már edzett volt, kimért léptekkel folytatta az útját, mire Kamilla néni villámgyorsan magához tért, felpattant és utána szaladt. Ennek a nevezetes eseménynek állítottunk gyerekként emléket, amikor néha „kamillásdit" játszottunk. Ez abból állott, hogy vitatkozni kezdtünk, egymás után elvágódtunk a földön, majd ugyanolyan gyorsan talpra is ugrottunk. Amikor Kamilla nénit megismertem, kicsit előkelőén viselkedő, de alapjában véve kedves, jószívű, idős néni volt. Az ismerkedésre azonban még várni kellett. 72
