Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Ki tudja merre visz a végzet
Meg is kérdeztük egy ott álldogáló egyenruhás férfitól, nem húzódhatnánk-e be éjszakára? Az illető - ekkor vettük észre, hogy fegyőr - kajánul felelte: „ Ha rabok társaságára vágynak..." Nem vágytunk: köztörvényesek voltak. A politikai foglyokat általában nem fegyőrök őrizték. Erről a lehetőségről a csoda reményében egyelőre lemondtunk. Viszont megengedték, hogy szedjünk a kertből, amit akarunk. Akadt ott még egy konyha is. Most már mindegy, ha itt rekedtünk, legalább együnk végre valami meleg ételt. Anyám krumplilevest, a szomszédasszony lecsót készített mindannyiunk számára. Legjobb szakács a menekülés. Az a krumplileves és az a lecsó ott a ládák tetején ülve, életem egyik emlékezetes gasztronómiai élménye maradt. Nem messze a lakománk színhelyétől három magyar katonai autóbusz állt. Próba szerencse, megkérdeztük a mellettük álló őrmestert, nem mennek-e Budapest felé?- Nem tudom, a hadnagy úr, a parancsnokunk Debrecenben van eligazításon. Csak ha visszatért, tudjuk meg a menetcélunkat. Ekkor kértük, addig is engedje meg, hogy legalább fekhessünk le az egyik, egyébként üres buszban. Ehhez némi tétovázás után hozzájárult,- De persze ha másfelé irányítanak minket, ki kell szállniuk. A menekülésünk negyedik éjszakája borult ránk. Dagadt arcom némileg már lelohadt, de azért négy nap szélben, esőben, bizonytalanságban éppen eléggé lenyúzott. Úgy vágódtam hanyatt a hátsó ülésen, mint akit leütöttek. Talán ha egy órát alhattam. Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza. Az első kábult gondolatom: „hát mégis kitesznek a hidegbe?" De aztán meghallottam apám hangját, s egy pillanat alatt kiment az álom a szememből, mert amit mondott, az maga volt a csoda:- Gyere fiam, gyorsan pakoljunk fel mindent, megyünk Budapestre! A csomagok egyáltalán nem voltak pehelysúlyúak. Az autóbusz tetejére felrakni pedig férfiaknak is elég keserves lett volna, de koromat meghazudtoló erőt adott az a tudat, hogy mégiscsak kimenekülünk ebből a keserves egérfogóból. Mihelyt végeztünk, már indultunk is, s talán még le sem feküdtem, már aludtam újra. Hanem az éjszakai út tartogatott még egy „apró inter- mezzót". Szaladgálásra és cifra magyar káromkodásra ébredtem. Mindössze az történt, hogy Jancsika fáradhatatlanabbnak bizonyult nálam, és Új „játékszert" is talált, egy szép tojásgránátot. Szerencsére elvették tőle, még mielőtt közvetlenül az égbe juttatott volna mindnyájunkat. 71
