Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Ki tudja merre visz a végzet
korában „ellenálló" volt. Egy német tiszt oldalkocsis motorkerékpárját az étkezde előtt hagyta. Jancsika bemászott és „illatos kaktuszt" ültetett oda. Jött vissza a német, meglátta a rakományt. A fejéhez kapott: „Um Gottes willen, was ist das?" Aztán már sokkal cifrább kifejezésekkel tisztogatni kezdte a járművét. Ebéd után anyám kitartása mégis hozott némi eredményt. Az egyik tiszt hajlandó volt a helyszínen mármint a filagóriában — tanulmányozni a helyzetünket. Közölte, hogy itt nem tudnak segíteni, de a város határában a tábori csendőrök minden kocsit megállítanak, és felültetik a menekülőket. Menjünk hát ki oda! Mentünk volna szaporán, csak hát a ládák nem tudtak járni, Kilométereken keresztül ekkora súlyt képtelenség lett volna cipelni. Ekkor a tiszt megkönyörült rajtunk, nyilván már elege is volt belőlünk, s egy teherautóval kivitette a „vagyonúnkat" a határba. Ez a kocsi kisebb volt az előzőnél, ezért ketten-ketten a sárhányóján álltunk, a szomszéd úr pedig a hűtőjén ült. A határban óriási tömeg és bábeli zűrzavar fogadott. Több száz, vagy inkább több ezer ember, katonák, civilek, hadifoglyok, s a magyaron és németen kívül csak az Isten tudja, hányféle nyelven beszéltek. Rengeteg ember és nagyon kevés kocsi. A feldzsandár pedig már nem udvariaskodott.- Asszonyom, hogy képzeli, hogy ennyi csomaggal felszállhatnak, amikor egy- egy bőrönddel sem tudom feltenni az embereket. Úgy tűnt, itt végleg megfeneklettünk. Lézengtem céltalanul ide-oda. Egy kis csoportban egy magyar tiszt beszélt a hadihelyzetről:- Az oroszok nagy erőkkel nyomulnak az Alfóldön észak és nyugat felé. Talán a Tiszánál meg tudjuk állítani őket. Eddig is éreztem, hogy minden elveszett, szavai mégis villámcsapásként értek. Számomra is váratlanul közbeszóltam:- De hiszen akkor elvágják Erdélyt! Nagy neveletlenség volt gyereknek felnőttet, különösen frontkatonát megszólítani. El is csodálkozott a szemtelenségemen, vagy talán azon, hogy felfogtam a hadmozdulat stratégiai következményét? Hallgatott egy ideig, aztán csendesen csak ennyit mondott:- Mit gondolsz fiam, miért vagy most itt? Ismét közeledett az este, s egyre nőtt az esélye annak, hogy most már a szabadban éjszakázhatunk. Körülöttünk a puszta semmi. Illetve valami mégis: nem messze egy kertészet és beljebb valami épületféle is. 70
