Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Ki tudja merre visz a végzet
Talán ha a tizedik portán fogadtak be hosszas könyörgésre. Hát most keserű összehasonlítást tehettünk. Igaz, itt fizetséget nem fogadtak el. Később, és máshol is még számtalanszor megkaptuk, hogy miért jöttünk ide. Harmadnap megérkeztünk Debrecenbe, s akkor megkérdezte a német, hogy hol tegyen le? Hiszen ha mi azt tudtuk volna! A városban senkit nem ismertünk. Mivel nem feleltünk, végül megállt a saját parancsnoksága előtt, s mondta, hogy most már pakoljunk le, mert számára itt az út vége. Mit tegyünk? Kétségbeejtő helyzet. Az úttestre mégsem rakodhattunk. A parancsnokság mellet volt egy tiszti étkezde, amellett egy kert, a kertben egy filagória. Jobb híján a három és fél férfi abba a filagóriába pakolt be mindent, ami vándorutunkon idáig elkísért. Anyám megkérdezte a sofőrtől, hogy mivel tartozunk a szállításért.- Neki? — Csodálkozott és majdnem megsértődött — Semmivel. így aztán megköszönve a segítségét, elköszöntünk tőle és el sem tudtuk képzelni, hogy hogyan tovább. Anyám ismét akcióba lépett, megpróbálkozott a dési módszerrel. Oda- állt az étkezde ajtajához, karján a két kisgyerekkel és a legfájdalmasabb arccal kérte a tisztek segítségét. Hanem itt nehezebben boldogult. Volt azoknak a miénknél komolyabb gondjuk is. Később azzal tréfálkoztunk, hogy anyám döntötte el a küszöbön álló debreceni páncéloscsatát, mert lekötötte a német hadvezetést. Egy szó mint száz, aznap nem boldogult. Közben esteledni kezdett. Egyszer csak megszólalt a húgom:- Anyu, menjünk haza! Anyám szomorúan felelt:- Nekünk most nincs hazánk. De a húgom csak erősködött, míg végül kiderült, hogy szerinte most a filagória a „haza". Ez akár akasztófahumornak is beillett. Még abban a reménytelen helyzetben sem lehetett megállni nevetés nélkül. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt ragadtunk, szállás után kellett nézni menekülésünk immár harmadik éjszakájára. Ha együtt nem is, külön-külön befogadtak magánházakba. Nekem kifejezetten úri dolgom volt, egy szép lakásban még külön szobát is kaptam. Kalandos utazásunk negyedik napja gyerektörténetekkel kezdődött. Pali öcsém akkor még nem tudott beszélni, viszont mihelyt az idegen környezetben rövid időre magára maradt, perfekt bőgött. Amikor anyám visz- szatért, minden gondja ellenére sem tudta megállni nevetés nélkül, olyan komikus volt a látvány: Két marcona katona mindenféle szokatlan pózban mókázva próbálta felvidítani az elhallgathatatlannak tűnő, élő zajforrást. Jancsika, szomszédunk fia, még nehezebb próbára tette a Wehrmacht türelmét. Később akár el is dicsekedhetett volna vele, hogy már kétéves 69
