Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Nem a magyarságunkban, csak emberekben csalódtunk
tesnek tekintették, hogy másnap egy hadnagy jelent meg, és kölcsönösen udvarias üdvözlés után, kérte mindenkinek az iratait. Többen is voltak dél-erdélyiek, s amikor meglátta az áthelyezésüket, katonásan ennyit mondott: „Az urak áthelyezése jogtalan, menjenek vissza!" Hiába mondták, hogy magyar létükre nem akarnak visszamenni, számukra ott különben sincs már hely, érvelésüket tudomásul vette, de nem fogadta el. A hivatalban is csak további rendelkezésig maradhattak. Egy hónap múlva hasonló jelenet és hasonlóan hajthatatlan magatartás következett. Ennek ellenére tudomásunk szerint egy lélek sem mozdult, máshol sem. Talán emiatt, talán azért, mert a katonák nem azonosultak teljesen a politikai vonallal, a harmadik hónapban módosult az álláspontjuk: Ha semmiképpen nem akarnak visszatérni,- üsse kő - maradhatnak. Ez volt apám három üzenetének a hátterében. Amikor így már minden rendben levőnek látszott, s mi is megérkeztünk Désre, áttértek a polgári közigazgatásra és kezdődött elölről a kálváriánk. Apámnak és hasonló sorsú társainak háromszor küldtek szabályszerű felmondólevelet, s csak szépen kiszámítva, az egyes hónapok utolsó napján közölte velük szóban a felettesük, hogy egy hónapig még havi 120,- pengőért bejöhetnek dolgozni. Pontosan megtervezett és lelketlenül végrehajtott lélektani hadviselés volt ez. Itt nem munkahelyek felszabadítása volt a cél, megtette azt már Románia az itteni román tisztviselők elvitelével. Az anyaországból jöttek ugyan né- hányan, de ők csak a vezető beosztásokra aspiráltak. A legfontosabb az volt, - utólag rájöttünk - hogy ennek a kemény precedensnek a híre átjusson a határon. így éltünk teljes létbizonytalanságban. Akkor egy családfenntartónak elveszteni az állását nem volt tréfadolog. De talán még a kétségbeejtő anyagi helyzetünknél is elkeserítőbb volt a rettenetes csalódás, mert mindig attól fáj a legjobban a pofon, akit szeretünk. Hogy a románoknak nem kellettünk, azt értettük, nekünk sem hiányoztak ők. De hogy azok rúgjanak belénk, akiket imáinkba foglaltunk és rajongva vártunk vissza, ez váratlan volt és kimondhatatlanul fájt. Anyám mindegyre elsírta magát. Éjszaka hallgattam apám zaklatott járkálását faltól-falig, órákon keresztül. Tanakodtak, hogy mit lehetne eladni, hiszen havi 120,- pengőből nem lehetett az eddigi életszínvonalat fenntartani. Késtek a lakbérrel és tanúja lettem annak a megalázó jelenetnek, amit ezért a háziúr rendezett. Először sajnáltam életemben, hogy mindenbe be vagyok avatva. 44
