Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Nem a magyarságunkban, csak emberekben csalódtunk

Tragikomikus jelenet volt, amikor beállított hozzánk egy cigányprímás a feleségével koldulni. Elmondta, hogy jó munkahelye volt Temesváron, de hát ő magyar nótát szeret húzni, és a régi szép időkre emlékezve átjött Magyarországra, most meg képtelen munkát találni. Rajkó persze van bőven, s már az utolsó párnák eladásánál tartanak. Anyám az együtt-sí- ráson kívül semmit sem tudott adni.

Szomorú iróniája a sorsnak, hogy megpróbáltatásunk a legnemesebb magyar politikus, gróf Teleki Pál nevéhez fűződött és haláláig tartott. Bizony az ősi erdélyi család sarja, az egyébként humánus és becsületes gondolkodású vezető politikusunk a saját szűkebb pátriájának meghajszolt magyarjaival kegyetlen volt. Állítólag tőle származott az a mondás, miszerintí: „Nem az a jó szülő, aki kényezteti a gyerekét, hanem az, aki időnként meg is veri." Mi ezzel szemben úgy gondoltuk, hogy a valóban jó szülő csak akkor bünteti meg a gyerekét, ha az vétett is valamit.

Jó szándékában, becsületes, hazafias gondolkodásában nem lehetett kételkedni. Későbbi öngyilkosságával is bizonyította, hogy nemzete életénél is fontosabb volt számára. De a mi ügyünkben tévedett, mert egy gyökeresen elhibázott politikai koncepció alapján cselekedett. Ennek lényege: maradjon mindenki ott, ahol van, legyen jogcím Dél-Erdélyre is. Mindent elkövettek a románok megnyerésére abban a naiv hitben, hogy így ők is elfogadják Magyarországot hazájuknak. Pedig inkább Eszak-Er- dély megtartásáért kellett volna mindent megtenni, hiszen ennél többre nem is tarthattunk jogosan igényt. Ezt pedig olyan kiemelkedő földrajztudós, mint Teleki Pál, igazán tudhatta. Természetesen méltánytalanság lenne Eszak-Erdély elvesztéséért is öt hibáztatni. Az odavezető szerencsétlen döntések sorozatát már mások, nála sokkal kisebbek hozták.

Mi akkor mindenesetre keserűen megállapítottuk, hogy kormányunknak valószínűleg csak Erdély földje kell, annak népe nélkül. S bár az ostor legkeményebben a dél-erdélyieken csattant, túlzott elégedettségre a helyieknek sem volt okuk. A megye főispánja ugyan gróf Bethlen Béla személyében erdélyi főnemes volt, az összes többi vezető beosztást viszont anyaországiakkal töltötték be. Arra hivatkoztak, hogy a magyar közigazgatást a bennszülöttek nem ismerik, ami átmenetileg igaz lehetett, de ezt az állapotot tartósítani hiba volt. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a legjobb szakemberek eredeti helyükön is vezetők voltak, érthető, hogy —tisztelet a kivételnek — nekünk a második vonal jutott. Olyan emberek, akiknek ráadásuk a helyi viszonyokról kevés fogalmuk lehetett. Érthető, hogy rövid idő alatt meglehetősen áldatlan állapotok alakultak ki.

45