Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
1956
I Abból az irányból, de közvetlen közelről pik-pak puskalövések. Utólag hallottam, hogy a közelben egy rendőrtiszt főbe lőtte magát. Isten nyugosztalja. De ennyiszer az ember nem lehet öngyilkos. Pedig a puskalövések a közelből, szerintem legfeljebb húsz-harminc méterről még sokáig hallatszottak. Tankokban sok kárt nem tehettek. Ötödikén repülők is elhúztak felettünk mélyrepülésben. Szerencsére nem bombáztak, állítólag a háztetőkön állást foglalt felkelőket támadták, akik belőttek a Napló épületében a pártjuk újjászervezésével foglalatoskodó elvtársak közé, és közülük egyet megöltek. Ha ugyan valóban ők voltak. A vár irányából erős tűzharc volt hallható. Ez nagyon nyugtalanított, mert ott lakott a menyasszonyom. A szüleim le akartak beszélni arról, hogy odamenjek. Külön megbízták Zoli öcsémet, hogy ebben akadályozzon meg. Csak hát engem nehéz megakadályozni bármiben. Mihelyt a harc elcsendesedett, elindultam. Mivel Zoli sem tudott a szándékomtól eltéríteni, jött velem. Én kabátomon a címerrel, a miénkkel, nem az oktrojált szovjet típusúval. Zoli, mivel nem volt rajta kesztyű, zsebre dugott kézzel. A várba érve jobbra-balra géppisztolyos orosz katonákat láttunk. A címerünket szerencsére nem ismerték, de Zoli zsebre dugott kezében veszélyt éreztek. Ezt szerencsére ő is észrevette, és úgy döntött, hogy inkább a keze fázzon, minthogy lelőjék. A volt piarista rendház mellett, ahol az utca a legszűkebb, egy letaposott barikád maradványai. A kihalt Szentháromság téren keresztül eljutottunk a leány diákszállóig anélkül, hogy bárki megállított volna. Belépve a portára, ott egy orosz tisztet és Rózsikét, Blickle Tibor majdani feleségét találtam. Mondtam, hogy a menyasszonyomért jöttem. A válasz: „Mi itt tulajdonképpen foglyok vagyunk", de azért kérésemet lefordította oroszra. A tiszt tövid gondolkozás után rábólintott, elvihetem. Szegény Kati örült a szabadulásnak, de az átélt izgalmak és újbóli leigáztatásunk hatására hazáig sírdogált. Az, hogy érte mertem menni, nem tudatosan vállalt „hőstett" volt. Tudtam, hogy harcok színhelyére menni veszélyes, de azt nem, hogy ennyire. Legfeljebb eltévedt golyókra számítottam, arra nem, hogy célzott lövést is leadhatnak rám. Hogy mekkora veszélyben voltunk, arra csak utólag jöttem rá. Egyrészt bevághattak volna minket is egy hadifogoly-szállítmányba, vagy becsukhattak volna a börtönbe, és átadhattak volna a karhatalmistáknak vallatásra. A várbeli fiatalemberek nagy részének jutott valamelyik „élvezetből". A legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy az orosz kiskatonák féltek, és lőttek mindenkire, ha gyanúsnak találták. Egy barátom mesélte, hogy amikor a Jókai utca felől a Posta felé indult, egy katona ráfogta a fegyverét, 145
