Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
1956
i Enyed és Fehérvár között. Itt találkozik a még magyar világban létesített két fő vonal, hogy aztán délkeleti irányba forduljon. Már csak négyen maradtunk a fülkében. Egy bulgár egyetemista, egy milicista (rendőr) őrnagy és egy öreg református pap, akinek amikor megmondtam, hogy ki fia-borja vagyok, meglepődve mondta, hogy már az apádat is tanítottam a Bethlen-kollégiumban. Az őrnagy jól beszélt magyarul, valószínűleg magyar is volt. A bulgárral ő néha románul, én németül váltottam néhány szót. Tövisen le kellett szállni, de hogyan tovább. Az őrnagy azt javasolta, hogy menjünk ki az országúira, ő majd megállít autókat. A tiszteletes úr Enyedre, én Fehérvárra akartam menni, ők még tovább. Lovagias kötelességemnek éreztem, hogy az öregúr bőröndjét az országúiig cipeljem. Olyan súlyos volt, hogy alig bírtam el, hogy boldogult volna segítség nélkül, el sem tudom képzelni. Amikor a tövisiek észrevették, hogy itt egy milicista autókat állít meg, többen is élni akartak az ingyen utazás lehetőségével, gyorsan megszaporodtunk. Először egy Enyed felé dissous-gázt szállító teherautó állt meg. Miközben a tiszteletes urat felpakoltuk, mondtuk neki, hogy ha szerencséje van, ezzel a kocsival ingyen jeggyel egyenesen a mennyországba jut. Minket egy nátronlúgot szállító teherautó vett fel. Az őrnagyot a sofőr maga mellé tessékelte, mi többiek a platón kaptunk helyet. Csakhogy ott a ponyva miatt állni nem lehetett, de leülni sem volt ajánlatos a nátriumhidroxidot tartalmazó hordókra, ha nem akartuk, hogy a fenekünk olyanná váljon, mint a páviánoké. így a bulgárral egymásba kapaszkodva guggolva tettük meg az utat Fehérvárig. Nagyapámék házában a régi családból egyedül Panni lakott. Amikor beléptem, a jól ismert különös kiejtésével, kitörő örömmel fogadott. Ugyanazzal a szeretettel, amivel tizenhat éve egy gyerektől búcsúzott. Aztán elkezdődött két csodálatos hét Fehérváron, Enyeden és Kolozsváron. Közelebbi és távolabbi rokonaim, régi és új ismerőseim kézről kézre adtak, etettek-itattak, kijózanodni is alig engedtek. Számukra én nemcsak rokon és ismerős voltam, hanem magyar állampolgár, imádott és elvesztett hazájuk képviselője. Itt lehetett igazán érezni, hogy létezik még nemzeti érzés, hogy a mi világunkat olyan felhőtlenül szépnek álmodják, amilyen a valóságban sohasem volt. Régi lakásunk a várban már nem volt a Katolikus Egyház tulajdona. Az udvarába még eljutottam, de a lakásban már semmi keresnivalóm nem volt, románok laktak benne. A szomszédban viszont még mindig Ella néni, akivel 1940-ben a bécsi döntés új határait hallgattuk a rádióban. Férje, Jóska bácsi már meghalt, a lánya, Margit, akivel gyerekként annyit játszottunk, matematikát tanít, az akkor még független magyar 139
