Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Az egyetemen
legették szemináriumokon Duclos elvtársat és Gus Hal elvtársat. így magyar helyesírás szerint fonetikusan kiejtve. Ezen sem volt ajánlatos röhögni, de még kijavítani sem. Folyt a családfa-kutatás is. Az évfolyamunk egyik legjobb tanulójáról kiderítették, hogy a családjuknak földbirtokuk volt. Felelősségre vonták, hogy merte ezt elhallgatni? A válasza: „Miért, ha bevallom, felvettek volna az egyetemre?" Ki is zárták az „osztályidegent". Csak később végezhette el az egyetemet. Nekem ilyen szempontból szerencsém volt, már ha a szegénység szerencse is lehet. Vagyonunk sohasem volt, s ami kevés értékünk mégis, attól is megszabadítottak a románok. Csonka-Magyarországra már ágrólszakadt szegényként érkeztünk. Emellett némi védelmet, sőt előnyt is jelentett a sakk: csóró egyetemistaként állami költségen végiglaktam és ettem az ország összes exkluzív szállodáját és éttermét. A másik kellemetes elfoglaltságunk a katonai kiképzés volt. Év közben az elméleti részt adták le, nyáron táborba vittek gyakorlatra. Az első katonai órára bevágtatott a Tl-be egy talajmenti hadnagy. Megállt az előadó asztal mögött és egy iszonyatosat üvöltött. Egyesek ebben a di- noszauruszi hangban felismerni vélték a Vigyázz! vezényszót. Az egész jelenet a tudományok szentélyében olyan hatású volt, mintha valaki templomban hangosan szellentett volna. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az őslénytani magatartást hamarosan a HM-ben is megsokallták, s minket kulturáltabb oktatókra bíztak. A tiszti rangot pedig legalább érettségihez kötötték. Visszatérve a sakkra, még érettségi után nyáron tizenkilenc évesen megnyertem a Megyei Egyéni Bajnokságot, még hozzá száz százalékos teljesítménnyel. Pedig ezen a versenyen már volt egy valódi nehézsúlyú ellenfelem Kovács Kornél korábbi főtorna-játékos személyében. Kimondhatatlanul boldog voltam, de két nap múlva már majdnem búskomor, annyira hiányzott az új cél. Most ez is eljött, még az első félévben életemben először részt vehettem Székesfehérváron az Országos Egyéni Elődöntőn. Jeney Ferenc mester mögött a második helyen végeztem, jogot szerezve a Középdöntőre. Az országos versenyek általában két hétig tartottak, ami ugyananynyi szabadságot igényelt. Az egyetemen Varga pezső, mindenki Mackó bácsija egyengette az utamat. Vele még korábban ismerkedtem meg szintén a sakkasztalnál, s a jelentős korkülönbség ellenére tartós barátság alakult ki köztünk, aminek az évek során sokat köszönhettem. Elfogadtatta a Tanulmányi Osztállyal azt az alapelvet, hogy amíg legalább jó rendű tudok lenni, addig 118