Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői
TANULMÁNYOK — III. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke) tárgya volt a hidas, amelyből több esetben nem egy, hanem kettő-három is állt a telken.213 Később is az állapítható meg, hogy nem is volt olyan háztartás, ahol disznó ne lett volna. Sok helyen többet is hizlaltak, de anyaállatokat ugyancsak tartottak a szaporulat biztosítására. Ezeket a jószágokat is naponta kihajtották a legelőre, amely feladat a közösség által foglalkoztatott kanász dolga volt, aki a Földvétel nevű határrészen őrizte az állatokat. Itt ugyanis kiszedték a földet, a mélyedéseket ellepte a víz, mocsaras-iszapos, bokros-fás hely volt ez, amit az állatok rendkívül szerettek. A kanász naponta hajtotta ki a disznókat, egészen az 1970-es évekig. Marton Dénes kanászra még ma is emlékeznek. A takácsi és a perei állatok két irányból mentek a legelőre, majd a falu végén találkoztak. A kanász helybeli volt. A falu végén belefújt kürtjébe, amelynek hangjára engedték ki a portákról a disznókat. Az anyadisznókat naponta kihajtották, aratás után ráengedve őket a tarlóra. Az apaállat (kandisznó) szintén a bikaistállónál volt, amit a kanász gondozott. A közbirtokosság tulajdonát képezte egy kanász- ház. Amikor nem helybelit foglalkoztattak, akkor itt biztosítottak számára lakást. A disznócsordát az 1960-as évek végétől a tsz-ben a kecskecsorda váltotta fel. A sertésállomány a táplálkozásban játszotta a legfontosabb szerepet. Részben húsáért, részben pedig zsírjáért tartották, zsírozóként is a legfontosabbnak mondható. Általános volt a mangalica még az 1940-es években is, amit azután a hússertés szorított ki. A disznók ellátása, gondozása, a moslék készítése, az etetés mind a női munkák közé tartozott. A disznók élelmezésében a krumpli játszotta a legfontosabb szerepet. Ezt üstben megfőzték és korpát kevertek hozzá. A hízásra fogott állatoknak leforrázott kukoricadarát adtak. Disznót nem csupán saját használatra, hanem eladásra is tartottak, ezek mind hízók voltak. A disznó eladása bevételi forrást jelentett a kisebb gazdaságoknak. A disznótartás végpontjának a disznóölés mondható. Az őszi hónapokban hízásra fogott állatokat télen levágták. Általában egy vagy két disznót, tehetős portákon három-négy, esetenként öt hízott állatot is levágtak. A disznóvágást úgy időzítették, hogy amikor a napi fogyasztásra szánt részei elfogytak, akkor kerülhetett sorra a következő. A disznóölés valóságos ünnepi alkalomnak számított, amelynek során a családi munkaszervezetben a nők és férfiak részmunkája egymásra épülve mutatkozott meg, teljesedett ki. Erre az eseményre már a megelőző napokban készültek, hiszen a hagymát, fokhagymát meg kellett tisztítani, összeaprítani, a fűszereket előkészíteni, de a kukoricakása elkészítése is az előkészületek részét jelentette. A disznó leszúrását a böllér végezte, (volt gazda, aki maga is értett hozzá) a téli hónapok egyik napjának hajnalán, karácsony előtt vagy januárban, amelyet ezt követően szalmával megperzseltek, majd a bontó asztalon további alapos tisztítást végezve, felbontották. A vért sűrűn keverve az asszonyok fogták fel. Az állat egy részét tartósították, mégpedig füstöléssel, másik részét zsírban tették el, míg a harmadik közvetlen fogyasztásra szolgált. Füstre került a sonka, az oldalas, a tarja. Esetenként a csülköt levették a sonkáról, külön felfustölték és a nyári munkák idején főzelékfélékkel fogyasztották el. Gyakrabban azonban ezt is a sonkán hagyták, akkor szokták levágni, ha az első sonka nem került füstre, hanem lesütötték és zsírban éltévé tartósí213 Hudi-iratgyűjtemény; hagyatéki leltárak 1830., 1846. 85
