Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)

I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői

TANULMÁNYOK — 111. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke)

Úrvacsora osztása előtt a lelkész Pál apostol szereztetési igéjét elmondva (I. Kor. 11; 23-26.) felmutatta az ostyát, valamint a borral megtöltött kelyhet. A közös bűnvallás és bűnbánat, majd a feltett kérdésekre adott válaszok után járultak az úrvacsorával élni szándékozók az oltár elé, miközben a gyülekezet az alkalomnak megfelelő énekeket énekelte. Az úrvacsorát a hívek az oltár körül térdelve vették, először a paténáról átnyújtott kicsi ostyát, majd a kehelyből a bort. Először a konfirmandusok éltek az úrvacsorával, elsőként a lányok, utánuk a fiúk. Ezt követően ment a gyülekezet, de ebben az esetben is először a nők, utánuk a férfiak következtek, teljesen ellentétesen a református gyakorlattal. A gyülekezet egyetlen kelyhet használt, amelyet mindig körbe-körbe megtöröltek. Bizony, az evangélikus gyülekezetben sem élt mindenki az úrvacsora szentségével, de nem mentek ki a templomból, hanem helyükön maradtak a szertartás végéig és csak istentisztelet végeztével távoztak.

Az evangélikus hívek körében rendkívüli szeretetnek és köztiszteletnek örvendett egyik lelkipásztoruk, Boross Lajos, aki az 1980-as években már Somlószőlősön szolgált. Tanítóik közül pedig ugyanez mondható el Kóbor Jenőről. Tevékenységük nyomán maradandó alkotások születtek, az iskola újjáépítése, a KJE (Keresztény Ifjúsági Egyesület), az Evangélikus Ifjúsági Egylet megalapítása, ifjúsági ház létrehozása. Mindketten színdarabokat tanítottak a fiataloknak, amelyekhez a színpadi díszleteket ketten, a lelkész és a tanító készítették el. A fiatalokon kívül az idősebb korosztály is megtalálta helyét a közösségben, hiszen jól működő Nőegyletet szerveztek, akik minden esztendőben valami nemes célt kitűzve tartották jótékonysági báljukat.

Óriási jelentőségű volt az, hogy saját lelkészük és tanítójuk van a híveknek, ami az evangélikus gyülekezet történetének fénykorát jelentette, erősítve az összetartozás tudatát, pezsgő hit- és kulturális életet eredményezve.

Az evangélikusok a reformátusokhoz hasonlóan döntően a protestáns ünnepeket tartották meg, bár a Reformáció Emlékünnepe (október 31.) nem mondható kimagasló jelentőségűnek, ugyanis csak az iskolában emlékeztek meg róla. Viszont a katolikusok két ünnepét, augusztus 15-én Nagy boldogasszony, és 20-án Szent István király napját megtisztelték. Ilyenkor semmiféle nagy munkába nem fogtak és a zajjal együtt járó alkalmakat ugyancsak kerülték. Ennek alapjaként az 1831. évi 25853 sz. királyi rendelet szolgált, amellyel az evangélikus egyház is egyet értett, jelesen: „Név szerint a Szent István Király ünnepe felől szükség tudni, hogy azt evangelicusoknak is úgy illik tekinteni, mint nemzeti ünnepet, bár nem mint egyházit és vallásit. Mellyre nézve azon napon minden zajos munkától óvakodandnak, egyébiránt, hogy miilyen vallási szertartással akarják azt megilleni, teljes szabadságukra hagyatik. ” 3,5

A magánáhítat jellemzői evangélikusoknál is elsősorban a hitbuzgalmi irodalom olvasása, valamint az imádság volt, amit a gyermekek anyjuktól és nagyanyjuktól tanultak meg. Elmondható az evangélikusokról is, hogy nem voltak rendszeres bibliaolvasók, hitbeli ismereteiket nagyban meghatározta a hitoktatás minősége. A hitéleti nevelést a családon kívül az iskolai oktatás is nagyban előmozdította. A mindennapi imádság a reggeli és az esti volt, amely valójában megegyezett a reformátusokéval, ugyanígy az asztali áldás is. Ezeken kívül gyermekkorban megtanulták az Úr imáját, a Miatyánkot. Volt azonban egy imádság, amelyet olyan családban imádkoztak, ahol a *

3,SEDV1 1845.33-34.

171