Forgó András (szerk.): Az 1712. évi pozsonyi diéta egy ciszterci szerzetes szemével - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 32. (Pannonhalma-Veszprém, 2013)
Forgó András: Az egyházi rend a szatmári megegyezés utáni országos politikában
Forgó András ellen.131 Az persze más kérdés, hogy ezek a rendi törekvések milyen mértékben tekinthetőek „előremutatónak",132 de kétségtelen tény, hogy új fejezetet nyitottak a magyarországi rendi politika életében, megteremtve egy új politikai kultúra megszilárdulásának lehetőségét.133 3. Új szereplők a rendi politika színpadán - a szerzetesrendek 3.1. A szerzetesi intézmények újjáéledése a török kiűzését követő évtizedekben A18. század első évtizedeire a történeti kutatás mint a katolikus egyház expanziójának új szakaszára, a katolikus felekezetszerveződés utolsó nagy korszakára tekint. Az egyházi intézményrendszernek az egykori Hódoltságban, a volt Királyi Magyarországon és az Erdélyi Fejedelemségben történő kiépülése természetesen az országos politikában is éreztette hatását. A püspöki kar politikai szerepe a Habsburg-ház és a magyar rendiség jogfenntartásra épülő szemlélete miatt a katolikus egyháznak a protestáns konfesszionalizáció és az oszmán hódítás következtében történt visszaszorulása idején is erős maradt. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a püspöki székeket - bár eltérő rendszerességgel - a 16. és 17. század folyamán is betöltötték. A szerzetesség tekintetében azonban a következő évszázad teremtett merőben új helyzetet: az oszmán hódítás idején eltűnt szerzetesrendek ekkor tértek vissza az országba, újjáélesztve a késő középkori szerzetesi intézmények jó részét. A földbirtokkal rendelkező szerzetesközösségek az országos politikai szemlélet értelmében a magyar rendiség tagjaivá váltak, vezetőik betagozódtak a török kiűzését követő politikai életbe, új szereplőkkel gazdagítva annak színpadát. Ezért ez a korszak nemcsak a katolikus egyház térnyerése és intézményrendszerének bővülése, hanem az országos politika szempontjából is a szerzetesség virágkorának tekinthető. Az apáti és préposti címek túlnyomó többségét a 17. század folyamán világi papok viselték,134 a század végétől azonban nagy számban indult meg az oszmán hódítás ideje alatt elnéptelenedett szerzetesi intézmények újjáéledése, részben külföldi konventek közreműködésével. Megjegyzendő azonban, hogy ezek a visszatelepülések meg sem közelítették a szerzetesi intézmények középkori elterjedését, így számos, világi papoknak adományozott apáti és préposti cím, javadalom a következő században is megmaradt. Témánk 131 Szíjártó (2009b), 95. 132 Ld. például Poór Jánosnak a 18-19. század fordulójáról visszatekintve megfogalmazott kritikáját: Poór (2003), különösen: 254-255. 133 Vö. Szíjártó (2009a), II., 137-138. 134 A világi papoknak és egyházi testületeknek a 17. században adományozott apáti, valamint préposti címekről térképes áttekintést ad: Molnár (2006), második térképmelléklet. 38
