Forgó András (szerk.): Az 1712. évi pozsonyi diéta egy ciszterci szerzetes szemével - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 32. (Pannonhalma-Veszprém, 2013)
Forgó András: Az egyházi rend a szatmári megegyezés utáni országos politikában
Az EGYHÁZI REND A SZATMÁRI MEGEGYEZÉS UTÁNI ORSZÁGOS POLITIKÁBAN Az uralkodói leiratok, mint láttuk, rendre kilátásba helyezték az eddigi törvényi szabályozás fenntartását, ezért nem meglepő, hogy az 1715. évi dekrétumban is megjelentek ezek a rendelkezések. A XXX. törvénycikk először megerősítette az 1681. és az 1687. évi vallási cikkelyeket, az „ekkorig kifejtett valódi értelmükben", vagyis I. Lipót 1691. évi rendeletének megszorításaival. Előírta továbbá, hogy a vallásügyi panaszokkal ezentúl kizárólag az uralkodóhoz forduljanak, e panaszok kivizsgálására pedig biztosokat nevezett ki. Köztük megtaláljuk a protestáns ügy szószólóit is, Hellenbach János Gottfried, Okolicsányi Pál és Ráday Pál személyében. De a protestáns vallásgyakorlat tiltását fenntartó eddigi rendelkezéseket is megerősítette. Ennek különösen Horvátország, Szlavónia és Dalmácia esetében volt jelentősége, ahol a törvény betűje szerint csak katolikusok rendelkezhettek földbirtokkal. A következő, XXXI. törvénycikk, mint láttuk, a rózsahegyi zsinat és annak határozatai ellen foglalt állást, nemcsak semmisnek mondva ki ezt a „bizonyos - állítólag zsinati - gyűlést", hanem a jövőben mindkét protestáns felekezet tagjait eltiltotta bármiféle egyházi gyűlés összehívásától. Hogy Bécsben is osztották a magyar klérusnak a rózsahegyi zsinattal kapcsolatos álláspontját, azt jól mutatja, hogy a törvénycikk megfogalmazása szerint a zsinat egyes határozatai a római katolikus szertartás ellen irányultak.130 A hosszú huzavona után tehát végül sem a katolikus klérusnak a világiak többsége által is támogatott, a protestáns vallásgyakorlat betiltását követelő, sem pedig a protestáns követeknek a szabad vallásgyakorlatot szorgalmazó álláspontja nem érvényesült a törvényi szabályozásban. Az 1708 és 1715 közötti események azonban nem a katolikus és protestáns fél között kialakult országgyűlési „patthelyzet" konzerválását segítették elő, hanem - némileg paradox módon - éppen ellenkezőleg, a két fél politikai közeledését. Az 1715. évi XXX. törvénycikk rendelkezése értelmében felállított és 1720-tól ténylegesen is működő vallásügyi bizottsághoz került a vitás ügyek tárgyalása, az 1728-1729. évi országgyűlésen még megnyilvánuló, részben érintett felekezeti villongások után pedig az uralkodó úgy döntött, végleg saját kézbe veszi az ügy megoldását. Ez vezetett az 1731. és 1734. évi Carolina resolutiók kiadásához. Ezek távolról sem jelentették a kérdésnek mindkét fél számára történő megnyugtató megoldását. Éppen ellenkezőleg: nemcsak a protestáns, de még a katolikus fél is számos kivetni valót talált az egyébként a protestánsokra nézve súlyos korlátozásokat fenntartó és bevezető rendeletekben. A vallásügy azonban 1729 után kikerült az országgyűlési ügyek közül, ezzel megteremtve annak a lehetőségét, hogy a magyar rendiség közös platformra helyezkedve, egységesen lépjen fel a rendi alkotmány védelmében a bevezetendő uralkodói reformok, mindenekelőtt a nemesi kiváltások megkurtítása 130 CIH 1657-1740, 462-465. 37
