Családtörténeti kutatás határon innen és túl - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 20. (Veszprém, 2009)

GUBICZA ILONA: Az összetartozás erősítése A Bakonyban otthonra talált családok múltja és jelene

Gubicza Antal unokahuga, özvegy Vásárhelyi Józsefné, Tóth Izabella (Kanada) így emlékezik: „Nagybátyám, Gubicza Antal nagyon finom, csendes, mélyen vallásos lelkületű volt, amit Édesanyjától örökölt. Már gyermek korában is a játéka volt, hogy ő volt a pap, és misézett a testvéreinek. Legkedvesebb olvasmánya volt a Szentek élete. A könyv kiolvasása után meditált róla. Később mikor gimnazista korában odaállt szülei elé, és engedélyt kért, hogy pap lehessen, édesapja, Gubicza Ferenc először hallani sem akart róla. Mivel Tóni bácsi volt a legidősebb fia, és mint hagyományként, a legidősebb fiú örökli a birtokot. Mivel már testvére, ifi. Gubicza Ferenc beteges volt, így a jövő örökös Tóni bácsi lett volna. Közben 1914-ben a világháború kitörésekor az embereknek be kellett vonulni, de Tóni bácsit csak korára való tekintettel később sorozták be. Mindenkor és mindenhol a jó Isten vele volt. Kint harcolt az olasz fronton és Piavénái nagy támadást kaptak és golyózápor közepette vissza kellett vonulniuk. A nagy fejetlenség és pánik közepette Tóni bácsi elszakadt a hadtestétől. így egyedül maradt magára, mikor is elérkezett egy útelágazáshoz, ahol nem tudta merre vegye menekvő útját. Ahogy megtorpant egy pillanatig, egy hangot hallott: „Erre fiam, ezt az utat válaszd. " A gondviselés nem hagyta el és így menekült meg és érte el a hadosztályát, ahol már elveszettnek nyilvánították. Már akkor is a jó Isten gondoskodása vezette Ót, ami hitében még erősebben megerősítette. Ezt nagyon sokszor elmesélte Tóni bácsi is és anyukám, Gubicza Mária is. Természetesen ezek után édesapja, Gubicza Ferenc sem ellenezte, hogy szemináriumban folytassa tanulmányát. Sőt, büszke volt rá, hogy lesz egy pap fia. Ez egy nagy kitüntetést jelentett egy családnak. Édesanyja legnagyobb boldogságára, köszönte meg a jó Istennek adományát, hogy adott neki egy pap fiút. Ahányszor Tóni bácsi hazaérkezett a szülői házba látogatóba, édesanyja egész lakodalmat készített „ hogy jön a pap fia ". Mindenkinek keze-lába mozgott a házban, nem ülhetett karba tett kézzel! Sütés-főzés, baromfivágás, futás-lótás követte a hírt! A ház egy méhkassá változott pillanatok alatt. Mint gyerekek, mi is nagyon örültünk az eseménynek, mert a kocsis - nevén Kecskés János - aki évekkel előbb a Tóni bácsi kocsisa volt Bakonyszombathelyen, rögtön abbahagyta munkáját és hozzálátott a szerszámpucolás és hintómosáshoz, mert az esperes úr érkezik haza. Persze ebben nekünk gyerekeknek az volt az öröm, hogy mi is kikocsikázhattunk Tóni bácsi elé a romándi állomásra, ahová a vonat érkezett. Én egy kicsit fifikás voltam, mert azt mondtam a drága kis nővérkémnek, hogy oda felé én hajtom a lovakat, és visszafelé te. Szegénykém mindig elhitte, pedig Tóni bácsi a világkincséért sem engedte volna nekünk hajtani azt a gyönyörű fiatal pár lipicai fogatot. Ott kellett hátul ülni mellette. Minden nyáron több ízben is hazalátogatott és kért nagypapától tanácsot a gazdaság vezetésében. Még lovas fogatokat is küldött nagypapa, ha arra volt szükség.