Lovas község története. Egy Balaton-felvidéki falu múltja és jelene - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 16. (Veszprém, 2001)

zadi Európában is. Bőséggel vallanak róla paraszti közösségek szép számmal fennmaradt írásos adatai.

14 Bár a komaság az azonos társadalmi szinten lévők között jött létre, de éppen visszautasílhatatlansága miatt a különböző társadalmi csoportok tagjai is komasági kapcsolatba kerülhettek egymással. Többnyire a házastársak barátai, a házassági rokonok, esetenként - a XX. század közepétől egyre gyakrabban - pedig a vérrokonok közül választották a komákat. Amint az egész Balaton-felvidéken, úgy Lovason is a római katolikusok hívtak a reformátusoknál kevesebb keresztszülőt egy-egy gyermekhez. A református családokban a négy-öt pár keresztszülő általánosnak is mondható, de az öt-hat pár sem volt egyedi jelenség. Korábban viszont még ennél is többet kértek fel. Minél gazdagabb, tekintélyesebb volt egy-egy család, annál kiterjedtebb komasági kapcsolatokkal rendelkezett. Végülis elmondható, hogy a komák száma felekezetenként, koronként, esetenként, sőt, még gyermekenként is változhatott (első gyermek, fiú gyermek!) Számuk viszont a XVIII. századtól a XX. század közepéig csak növekedett. A komaság esetében egy sajátos mozzanatról, a kölcsönösségről sem szabad megfeledkezni. Ugyanis akit egy lakodalomba meghívtak, az ezt egy keresztelői viszont meghívással egyenlítette ki. Utóbbi viszont a másik fél részéről eredményezett visszahívási kötelezettséget, ami viszont-komaságot jelentett. Ugyanakkor a keresztkomaság intézménye nemzedékeken keresztül is öröklődött: a szülők, nagyszülők keresztszülei a gyermekeik számára szintén keresztszülőknek számítottak, de ugyanez megillette a testvérek, házastársak keresztszüleit a testvér és házastárs részéről egyaránt. A keresztelőt ugyancsak áldomás, a paszita követte, amit általában a keresztelés napján tartottak. Kisebb rokoni összejövetelnek minősült a lakodalomhoz és a halotti torhoz képest. Ide a keresztszülőket, a komákat hívták meg elsősorban, rajtuk kívül pedig még a nagyszülőket. Ilyenkor az anya és a gyermek életéért való örömet fejezték ki, ami többnyire ünnepi ebéddel járt együtt. Csak a felnőttek vettek rajta részt, gyermeknek itt nem volt keresni valója. Az ebéd elkészítésében szükség esetén a nászasszonyok, komaasszonyok segédkeztek. Az emberi élet harmadik nag)' szüksége, végső állomása a halál, amelyet követően a közösség tagját a végtisztesség megadásával elkísérték a „minden élők útján*'. Ennek is, mint a közösség teljes életének, kialakult, elfogadott, betartott szabályai voltak, amelyek a túlélőket az eltávozott tisztességes eltakarítására kötelezték. Nemcsak az örömünnepeknek, hanem a gyásznak is megvolt a maga pompája. Meghatározó, amint az élet másik két állomásán, a család rangja és tehetsége volt. A temetés pompáját azonban növelte a végtisztességre megjelentek létszáma. Ez jeles alkalma maradt a széleskörű rokoni összejöveteleknek, találkozásoknak, de a szomszédok, utca- és falubeliek sem hiányozhattak róla. A temetés szertartását a tor követte, amely, bár az elhunyt emlékére, tiszteletadására történt, részeként a végtisztességnek, azonban valójában a rokoni összejöveteleknek egy sajátos típusát képviselte. Ez enyészett el talán legjobban a XX. század második félére. Ahol " V. ö. IMHOF E. Arthur : Elveszített világok. Bp. 1992. 31-59.