Lovas község története. Egy Balaton-felvidéki falu múltja és jelene - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 16. (Veszprém, 2001)

tokban a pannóniai homok és homokkő is előfordul. A völgyekben a homokos, iszapos, agyagos felszíni képződmények figyelhetők meg. Az elmúlt évszázadokban - egészen az intézményes környezetvédelem megjelenéséig - a környék ásványkincsét (homok, mészkő, murva) a lakosok építőipari célból bányászták. A közelben Alsóörsön díszítő homokkövet, Balatonalmádiban dolomitmurvát, falazásra alkalmas homokkövet; Balatonfüreden mészkövet, mészkő- és dolomitmurvát. Lovason mészkövet, dolomiünurvát és homokot is bányásztak. A kistáj, s benne Lovas éghajlata szubmediterrán jellegű; a mérsékelten meleg, mérsékelten száraz éghajlati típushoz tartozik. Az évi középhőmérséklet 10,1-10,5 Celsius fok között mozog; Tihanynál 10,7 Celsius fokot is mérhetnek. A 10 Celsius fokot meghaladó napok száma eléri a 186-188-at. A fagymentes időszak általában november 10-ig tart, tenyészidőszakban a 16,5 Celsius fok a valószínű. A nyári abszolút hőmérséklet 30, a téli -13 Celsius körül van. A falut leggyakrabban az északi szelek érik. Az éghajlat a hőigényes és fagyérzékeny szántóföldi-kertészeti növényeknek, valamint a szőlő- és gyümölcstermesztésnek kedvez. A térség vízrajzát a számos, Balaton felé igyekvő, kis vízhozamú patak jellemzi, amelyeket a lakosok többnyire Séd néven emlegetnek. A 7,3 km hosszú, 44 négyzetkilométer vízgyűjtőterületű lovasi Séd a tó vízgyűjtői közül a legjelentősebb. A víz energiáját a XX. század közepéig malmok működtetésére használták. A faluhoz tartozó határban a tölgyes, cseres tölgyes erdő, cserszömörcés bokorerdő egyaránt előfordult. A köves hegyoldalon, a palás szerkezetű plató kiváló minőségű szőlő termelésére alkalmas, melyet a római korban és a honfogalalást követően napjainkig kiaknáztak a lakosok. A csodálatos balatoni panorámát nyújtó lovasi táj idegenforgalmi értéke is kiemelkedő. A környék turisztikai-idegenforgalmi értéke feltehetően a XXI. században válik majd igazán falufejlesztő tényezővé. A modern történetírás a községtörténet tárgyalásakor rendszerint az adott település jelenlegi közigazgatási területét veszi alapul, s a község halárában egykor élt embercsoportok múltjának bemutatására törekszik. Ezen törekvésében felhasználja a természet- és társadalomtudomány eredményeit is. Az emberiség több millió éves történetének csupán töredéke az az időszak, amelyről a helytörténet beszélni képes. A régészet segítségével feltárt időszakokat, korszakokat általában az ún. értelmes ember (homo sapiens) által használt eszközök alapján nevezték el. A legkezdetlegesebb eszközöket a vizek mellett, barlangokban élő ősember csontból, fából, a természetben talált és megmunkált kőből készítette. A többszázezer évig tartó kőkorszak első periódusában, az őskőkor (paleolitikum) korai szakaszában, mintegy félmillió évvel ezelőtt a Kárpátmedencében már megtelepült az ember, amelynek nyomait a vértesszőllősi lelőhelyen fedezték fel. Az őskőkor középső szakaszában. Kr. e. 100 000-40 000 évvel ezelőtt a neandervölgyinek nevezett emberrel párhuzamosan a Bükkben és a Dunántúlon is (Tata, Érd, Lovas) is élt olyan ember, amely fegyvert készített, megmunkálta a bőrt, s az általa használt tárgyakat díszítette is. Az őskőkor kései szakaszában, Kr. e, 40 000-8 000 a Bükk-hegység barlangjaiban és a Kárpát-medence folyóvölgyeinek löszplatóin (pl. a Dél-Dunántúlon) fejlett vadászközösségek éltek.