Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

már nincs presbiteri gyűlés, mert alig akad valaki, aki mint világi tisztségviselő részt vegyen az egyházközség munkájában. Mára már döntően asszonyokra hárul ez a feladat. A református egyháznak is mindkét faluban voltak fizetett alkalmazottai, akiket bizonyos munkák elvégzésére foglalkoztattak. Az egyik volt a kántor, aki az istentiszteleten és a temetéseken látta el az „énekvezér" teendőit. A templomban orgonált, vagy a harmóniumon kísérte a gyülekezeti énekeket, a temetéseken pedig elsősorban énekelt. A harangozó reggel és este, valamint halottra, továbbá a temetések ideje alatt harangozott. Reggel könyörgésre, este imádságra húzta meg a harangot, amelybe az iskolás gyermekek is szívesen besegítettek. Az ő feladata volt az úr asztalára friss virágot tenni, továbbá a templomot takarítani, környékét rendben tartani. Kiskovácsiban ő kaszálta a temetőt és övé lett az itt termett jó minőségű, 3-4 szekér széna is. A halottra való harangozásért (két nap!) fizetni kellett, amelynek koronként meghatározott összege volt, és ez a harangozó külön díjazását is magában foglalta. Kiskovácsiban volt egy olyan harangozó (Kiss Károly), aki néhány egyszerűbb dicséret harmóniumkíséretét megtanulta, így alkalmi kántorként is tevékenykedett. A napi harangozás az 1950-es években maradt el. Ma már csak vasárnap és temetésekkor szólal meg a harang a két faluban. Ez elektromos harang, amit a kurátorné kezel, de ő végzi a templom takarítását is. A múltban az egyházi alkalmazottak fizetést kaptak, amely pénzből és naturáliákból (természetbeni járandóság) tevődött össze ugyanúgy, mint a lelkipásztoré, csak mennyisége kevesebb volt az övénél, de koronként ugyancsak meghatározták és írásba foglalták. A hívek pedig koronként meghatározott összegű stólát fizettek a keresztelésért, egyházkelőért, a lakodalomért és a temetésért. Ezek az összegek a XX. század elejéig pénzből és naturáliákból álltak, majd a XX. században a pénz kiszorította a természetbeni járandóságot. A stóla összegét szintén írásban rögzítették. Felekezetek közötti kapcsolatok Az 1950-es évektől a két legnagyobb felekezet, a római katolikus és a református között jó kapcsolat jött létre, szembenállásuk teljesen megszűnt, közeledtek egymáshoz, mert „mind üldözöttek voltak", valamennyi hitét vállaló és gyakorló személyt megfélemlítettek. Lelkipásztoraik látogatták egymást és az egyháztagok között is megszűnt minden ellentét. Megnövekedett a vegyes házasságok száma, különösen azután lett számottevő, hogy az egyik, majd a másik faluban megszűnt az önálló lelkészség. Református szülők katolikust is meghívtak keresztszülőnek. A római katolikusok a reformátusokkal is kiharangoztatták halottaikat a tsz-szervezést követő esztendőktől fogva. Előfordult, hogy a református lelkész római katolikust temetett el a plébános hozzájárulásával, a család kérésére. A két felekezet tagjai kölcsönösen eljártak a temetésekre, sőt lehetőség szerint lelkipásztoraik is megjelentek itt. A reformátusok az úrnapi körmenetekre elseperték az utcát, amíg lehetett körmenet, sőt akadt, aki a feltámadási körmenetben maga is részt vett.