Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)
VI. Népi kultúra és népi társadalom
a szent jegyeket, amit azután a lelkész az istentiszteleten minden alkalommal ki is hirdetett. Aki nem akarta megnevezni magát, azt a következőképpen jelentette be a lelkipásztor: „magát megnevezni nem óhajtó testvérünk Isten dicsőségére adományozott...". Ugyanígy járt el a nagyobb pénzadományok esetében is. Ha nem volt adományozó, akkor a lelkész gondoskodott mind a kenyérről, mind a borról. Egyébként az adományozók az úrvacsorai kenyeret és bort előző nap vagy az ünnep reggelén vitték el a parókiára. Úrvacsoraosztáskor külön úrasztali terítőt használtak, amelyre ún. sátort, azaz terítővázat helyeztek, letakarva egy úrasztali kendővel. Ez alá kerültek a szent jegyek. A kenyér a kenyértartó tányérra, a bor pedig a bortartó kannába, amiből a kehelybe töltötték. A kenyeret pedig a kenyérosztó tányérra (paténa) tette a lelkész. Berhidán őrizték meg a XVIII. századból azt az egyszerű, fából készült kelyhet, amely egy kör alakú, profilált talpon álló, övekkel tagolt szárú, sima kehelycsésze, és ma Pápán a Református Gyűjtemények kiállításán látható. A kehely alapanyaga szegény gyülekezetről árulkodik. Ugyancsak ebből az időből való egy ón kenyérosztó tányér, egyszerű, díszítetlen edény, továbbá egy három lábon álló, körte alakú ónból készült bortartó kanna. Hasán vésett levélkoszorúban áll a felirat: „Tisz. Bilkei János Ur Ideiben: A Peremar. es Berhi Sz. Eklesija Kölcségével: Keszi. Az Isten Dicsőségére: N. Kelecseny Gergőly: Uram Által Comáromban Anno 1774. die 30. Nove." Mindkettőt Pápán őrzik, utóbbi az egyházművészeti kiállításban látható. A kannát komáromi ötvösmester készítette a berhidai gyülekezetnek is. Ezek az ötvösök a Dunántúl református közösségeinek nagy részét ellátták az általuk készített klenódiumokkal, amelyek többsége míves, művészi munka. Az úrasztali textíliák (terítők, kendők) mindkét faluban egyszerűek voltak. Mindezek arról árulkodnak, hogy egyik sem tartozott a tehetős gyülekezetek közé. A kenyeret többnyire külön fehér lisztből sütötték ez alkalomra, amit a lelkipásztor vágott fel csíkokra és ebből tört egy-egy darabot az úrasztalához járuló híveknek. Az úrasztala megtérítésénél általában a dékán (egyházfi) segített a lelkipásztornak. Az ő feladata volt a kehely utántöltése, törlése, majd az úrasztala leszedése. E feladatait a XVII. században határozták meg először. 104 Mindkét faluban ún. álló úrvacsoravétel volt, mivel egyetlen lelkipásztor osztotta a szent jegyeket. Először vették a kenyeret, félkörben megállva az úrasztalánál, majd ezt követte a kehely, azaz a bor vétele. Előfordult, hogy két-három kortyot is ivott valaki a kehelyből, mondván: „van itt bűn bőven!" Nők, férfiak egy kelyhet használtak. Az úrvacsoraosztást megelőzően bűnbánati istentiszteletet tartottak mindkét faluban, többnyire szombaton este. Sajnos, ezekre az alkalmakra jobbára csak az idős asszonyok mentek el, mert ilyenkor a fiatalok még dolgoztak. Korábban a bűnbánati alkalmak még háromnaposak voltak, azonban az időben előrehaladva egy napra zsugorodott ez az alkalom. 105 Az úrvacsorát mindkét faluban gyónásnak nevezték. A kenyér gyónókenyér, a bor gyónóbor volt, és a kenyér sütésére használt búza pedig gyónóbúza.
