Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)
VI. Népi kultúra és népi társadalom
A XX. század elején úrvacsoraosztás előtt még böjtöt tartottak, azaz húst reggelire nem ettek, legfeljebb kevés tejeskávét ittak csak. Az öregek között többen is voltak, akik éhgyomorra vették az úrvacsorát. Úrvacsorás istentiszteletre ünneplő ruhába mentek. Ma is emlegetik, hogy milyen szép látvány volt, amikor az öregasszonyok fekete ünneplőben, kezükben az énekeskönyvvel, rajta a fehér zsebkendővel igyekeztek a templomba. A férfiak fekete ruhában, csizmásan járultak az úrasztalához. A XVII. századtól a magyar reformátusok úrvacsoravétele előtt Pál apostolnak a korinthusbeli gyülekezethez írott I. levelének 11. részéből a 23-26 versig terjedő szakaszból hangzott el az úrvacsora bevezetési Igéje, miközben a lelkész megtörte és feltartotta a kenyeret, majd a borral teli kelyhet. 106 így volt ez Berhidán és Kiskovácsiban is. Az úrvacsora vételének meghatározott rendje volt. Berhidán először az ún. hivatalbéli emberek, a helyi értelmiségiek vettek, majd a presbiterek és a kurátor, életkor szerint. Óket a férfiak követték: először a „gazdagok oldala", a bejárattól jobbra ülőké életkor szerint, az öregekkel kezdve, majd a „szegények oldala", balra, ugyancsak megtartva az életkori sorrendet. A fiatalok a végére álltak a sornak. A férfiak után következtek a nők: először a papné, tanítónő, majd ülésrend és életkor szerint az asszonyok (először az előkelőbb idősebbek, majd a fiatalok, s ugyanúgy a szegényebbek is), legutoljára pedig a lányok. Őket csak a lelkipásztor követte. Kiskovácsiban csaknem azonos sorrendben járultak az úrasztalához: először a presbiterek, majd ülésrend szerint a férfiak, legutoljára pedig a legények. Őket követték a nők: először a „tisztelendőné asszony és a tanítónő", velük mentek a lányok, majd padok szerint az asszonyok. Először a menyecskék, fiatalasszonyok, majd a korosabbak, végül az öregasszonyok. Amíg az egyik fele a gyülekezetnek úrvacsorát vett, a másik végig énekelt. Utoljára a lelkipásztor részesült a szent jegyekből. Aki betegsége miatt nem vehetett részt az úrvacsorás istentiszteleten, annak kérésre házhoz vitte a lelkipásztor. A komoly hívő beteghez kérésére más alkalommal is kivitte az úrvacsorát a lelkész. A templomban használatos klenódiumokat (kehely, paténa) vitte ilyenkor is. Ez alkalmakkor a szertartás rövidített volt: a szereztetési Ige hangzott el és imádság. Ilyenkor a családtagok is vettek a beteggel úrvacsorát, de előfordult, hogy nem, viszont akkor is jelen voltak. Amikor a beteg tudta nélkül hívták el hozzá a lelkipásztort, sokszor megijedt, hogy meghal, ugyanis az úrvacsorát a reformátusok is ilyenkor utolsó kenetnek tekintették. Amint Kiskovácsiban emlékeztek az ilyen esetekre: „Amikor gyónni hívták el a tisztelendő urat, mondták is a faluban, hogy na, ennek is vége, már a tisztelendő úr is volt nála." Emiatt azután előfordult, hogy úrvacsorát nem vitt a lelkész, csak megnézte a beteget, Igét olvasott és imádkozott. Az úrvacsora maradékát a lelkipásztornak adták, aki a presbitereket megkínálta a borból. Kiskovácsiban is ez volt a szokás, mígnem Tarr Tamás lelkész megemlítette, hogy régen ezt a maradékot közösen fogyasztották el az egyházközség világi tisztségviselői. Ekkor visszatértek e régi szokáshoz: úrvacsoraosztás után a presbiterek, a lelkész, a kurátor és a dékán együtt elköltötték a maradék kenyeret és a bort úgy, amint az az egész magyar nyelvterületen szokásban volt. 107
