Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)
VI. Népi kultúra és népi társadalom
A XX. század elején, majd a két világháború közötti esztendőkben még megtöltötték a templomot a hívek. Az iskolás gyermekek minden reggel a templomban, könyörgéssel kezdték a napot. Amennyiben a lelkipásztor nem ért rá ezt megtartani, akkor a tanító helyettesítette őt. Kiskovácsiban az öregasszonyok közül többen eljártak ezekre a könyörgésekre. A reggeli könyörgésre és az esti imára naponta harangoztak. Az iskolás gyermekek is besegítettek a harangozásba. Ez megtisztelő feladat volt a számukra ugyanúgy, mint az istentiszteleteken az énekszámkirakó táblán a zsoltárok és dicséretek számának kitétele. Ezt csak a legjobb tanulókra bízták rá. Az évközi vasárnapokon a hívek mindkét faluban templomba mentek. Kiskovácsiban régies szokásokat is megőriztek, itt az istentisztelet kezdete előtt egy idősebb, jó énekes férfi, „az ének vezér" egy-egy éneket kezdett énekelni akkor, amikor már néhányan voltak a templomban, majd bekapcsolódott az egész gyülekezet. Ez már ugyan nem diktálás utáni éneklés volt, de még előénekléssel történő. Ezeken a vasárnapokon délelőtt és délután is volt istentisztelet. Délelőtt tíz, délután pedig két órakor. Igaz, hogy a délutánira jobbára az öregek és az asszonyok, lányok jártak el, de nagy számban. Ezek az emberek még mindent megtettek egyházukért. A legidősebbek emlékeztek arra, hogy az egyházi és lelkipásztori földeket a hívek munkálták meg, ez volt az egyháznak végzett közmunka, amelyet a kurátor (gondnok) tartott számon. 1957 után kezdtek elmaradozni a délutáni istentiszteletről ugyanúgy, ahogy a délelőttiről is. Az 1960-as években pedig hívek hiányában a délutáni istentiszteletek megszűntek. A vallásüldözés mellett a lelkészhiány is nagyban hozzájárult a gyülekezeti élet, a közösségek vallásgyakorlatának szétziláltságához. 1950 után már a teológiára jelentkezők száma megcsappant, amely néhány esztendő múlva éreztette káros hatását. Az idős lelkipásztorok elhalásával és nyugdíjba vonulásával egy-egy, korábban önálló lelkészség filiává lett, mert nem volt lelkészutánpótlás, majd a gyülekezet létszámának csökkenésével már nem tudtak önállóan lelkipásztort eltartani. így volt ez Kiskovácsi esetében is. Ez azután nemcsak a filiában élők, hanem az anyaegyház tagjainak vallásgyakorlását is károsan befolyásolta. Ilyen körülmények között igazi lelkigondozást csak nagy erőfeszítéssel, majd az egy főre jutó gyülekezeti létszám növekedésével már egyáltalán nem lehetett végezni, amely a kis gyülekezetek széteséséhez vezetett. Ezt a folyamatot járta végig mindkét vizsgált település reformátussága. Egy egyszerű vasárnapra 8-12 főre csökkent lélekszámuk. Évente hat alkalommal, az ún. sátoros ünnepeken, azaz karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, újkenyérkor augusztusban, újborkor októberben, valamint nagyböjt első vasárnapján (böjtfő) volt úrvacsoraosztás, amikor is mindenki, aki az istentiszteleten részt vett, úrvacsorával is élt. Még az 1950-es években is 8090 fő volt a templomban, akik valamennyien vettek úrvacsorát. Az 1960-as évekre számuk már 15-20 főre apadt, s ez jellemzi ma is az úrvacsorával élni szándékozók, továbbá a nagyünnepi istentiszteleteken résztvevők számát. Az úrvacsora jegyeit, a kenyeret és a bort a presbiterek adták össze, minden ünnepre más család. Ugyanakkor a hívek között is voltak adakozók. Általában előre bejelentette mindenki a lelkipásztornak, hogy mely alkalomra adományozza
