Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)
VI. Népi kultúra és népi társadalom
középbirtokos gazdák, a nagygazdák erőteljes réteget alkottak, akik a hagyományos hitélettől alig eltérve gyakorolták vallásukat, tartották fenn egyházukat. Komoly törést jelentett viszont a gyülekezetek életében a helyben lakó lelkipásztor hiánya, amely nemcsak kikezdte a hitélet maradékát, hanem rombolta is azt. Nyilvánvalóan a teológiai racionalizmus sem hagyta igazán érintetlenül e gyülekezeteket. Az azonban megállapítható, s ezt a visszaemlékezések megerősítik, hogy az egykezes, a szüléskorlátozással együtt járó népességfogyás megroppantotta számbelileg a közösséget, majd pedig az 1950-es évek üldöztetései és a tsz elől való menekülés megpecsételte sorsukat - szórványközösséggé váltak. Torkos Jakab, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke 1747-ben általános püspöki egyházlátogatást tartott, amelynek során Kiskovácsi és Peremarton egyházközségeket is felkereste. Kiskovácsiban ekkor egy levita, Solti István gondozta a híveket, akivel elégedettek voltak, az iskolában is megállta helyét, vasárnaponként két alkalommal prédikált. A vizitációból úgy tűnik, hogy egy kicsi és gazdagnak nem mondható gyülekezet volt ez. Nem úgy Peremarton esetében, ahol 1738-tól Edelényi András volt a prédikátor, aki 18 esztendőt előzőleg Polgárdiban töltött. Elődei 1666-tól Sári András, Czene János, Pápai Ledeczi Pál (1698-1700), Kabai Márton (1700-1703), Losonczi András (1703-1705), Veres János (1705-1706), Vásonyi Mihály (1706-1722), Bilkei János (1722-1738) voltak. Tehát egy régi egyházközségről van szó, amelynek Berhida ekkor még a filiája volt. A XIX. századra fordított helyzet alakult ki, amely ezután nem is változott. Peremartonban alig maradt református. A lelkipásztora ekkor beteges ember volt, de hivatalát szorgalmasan ellátta, úrvacsorás ún. sátoros ünnepeken az úrvacsorát kiszolgáltatta. „Buzgón könyörgött a termő időért, a betegeket is látogatta." A közösség vallásgyakorlatát ugyancsak buzgóság jellemezte, lelkipásztorukkal egyetértésben voltak és templomuknak becsületesen gondját viselték. 100 A reformátusság hitéletének egyik legfontosabb színtere a templom volt, alkalmai pedig elsősorban a vasárnapok és az egyházi esztendőnek Krisztus földi létével kapcsolatos ünnepei: karácsony, húsvét, pünkösd, továbbá a böjti időszakok kezdete, nagypéntek, az év bezárása és megkezdése, valamint a termésért való hálaadás. A legfontosabb ünnepi alkalmakon („sátoros ünnepek") úrvacsorás istentiszteletet tartottak. Az ezeken való részvétel döntően meghatározta a közösség, az egyén vallásgyakorlatát. Mintegy száz esztendő esperesi vizitációit átvizsgálva, jól működő, hitét gyakorló közösségek képe tárul fel. A hiányosságok nem mondhatók gyakorinak, s igyekeztek azokat orvosolni. Az egyház szervezetének működésében kijavíthatatlan nagy hibák nem voltak. A vizitátorok bizonyos egyházszervezeti kérdésekben, a lelkész és a tanító tevékenységére vonatkozóan, az iskolások előmenetelét tekintve tájékozódtak, továbbá a templomi alkalmak látogatásáról és az egyház fenntartásának módjairól, minőségéről árulkodó, tanúskodó adatokat gyűjtöttek, s megfigyeléseket tettek. 1815-1880 között szinte töretlen az a vonal, amely esztendőről esztendőre, kevésbé bár, de gyarapodó egyházközségek képét rajzolta meg. E hosszú idő alatt Berhidán öt, Kiskovácsiban ugyancsak öt lelkipásztor követte egymást. Egy részük haláláig ellátta a közösségek lelkigondozását, más részük viszont jövedelmezőbb helyre távozott. 101
