Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)
VI. Népi kultúra és népi társadalom
Húsvét vasárnapja a templomozásnak és a családnak volt az ünnepe, hasonlóan karácsony első napjához. Húsvéthétfőn már a rokonok meglátogatták egymást, és ez volt itt is a termékenységvarázsló locsolás napja, de csak kölnivízzel öntötték meg a lányokat. A fiúgyermekeknek néhány fillért és piros tojást adtak, míg a legényeket itallal és piros tojással egyaránt megkínálták (a tojás a megújulás jelképe!). A szokást különböző változatokban az egész magyar nyelvterületen gyakorolták. A pogány előzményekkel rendelkező búzaszentelőkor, április 25-én, Szent Márk napján a falu utolsó háza melletti búzaföldhöz vonultak ki, amely föld fél holdnyi búzavetésével a harangozóé volt. A menet élén ment a pap az Oltáriszentséggel, szenteltvízzel és tömjénnel, föléje négy férfi tartotta az umbellát. E búzaföld megáldása val az egész határt áldotta meg. A szentelt búzából mindig vittek haza egy keveset. Adtak belőle a tyúkoknak, egészségük megőrzéséért, a többit pedig az asszonyok imakönyvükbe tették, ahol megszáradt. Május elsejére virradó éjszaka minden kocsma udvarára májusfát állítottak a legények. Ez korábban az erdőből hozott fenyő volt, amit azután kiszorított a kanadai nyár. A természet megújulását jelképezte a fa, az ifjúság szokásainak kelléke volt. Színes pántlikákkal feldíszítették, sőt egy üveg sört is tettek a tetejére. 92 Ez idő alatt itt tartották a táncos rendezvényeket. A májusfa kidöntésére, s az ezt megelőző kitáncolására május utolsó vasárnapján került sor. Májusfa nemcsak a kocsmák udvarára, hanem egy-egy lányos házhoz is került, szerelmes legény ajándékaként. Egész májusban naponta, később már csak szombatonként litániát tartottak. Május SZIÍZ Mária hónapja, a Mária-litániák ideje, amely elsősorban a fiataloké volt, az ifjúság találkozott e templomi alkalmakon. Sok szép szerelem is szövődött ilyenkor. A második világháborút követő években elmaradtak ezek a litániák, mára meg is szűntek. Áldozócsütörtök előtt (húsvét után 40. napra), az ezt közvetlenül megelőző három nap neve keresztjáró napok voltak. Erre az alkalomra a faluvégi kereszteket virágokkal feldíszítették, majd a pap vezetésével naponta kivonultak eléjük a hívek énekelve, imádkozva. A pap az umbella alatt haladt, vitte az Oltáriszentséget, szenteltvizet és tömjént, majd a kereszteknél a négy égtáj felé fordulva megáldotta a földeket. Ilyenkor a termésért, annak megmaradásáért, bőségéért könyörögtek. A szertartást keresztúti szentelésnek is nevezték. A második világháborút követően ez a szokás is elhalt. Pünkösdkor (húsvét után 50. napra) csak templomba mentek és rokonokat látogattak, Szentháromság vasárnapján (pünkösd utáni első vasárnap) pedig a bodajki búcsúba. Űrnapján, az Oltáriszentség ünnepén (pünkösd után két héttel) négy sátrat készítettek: favázra zöld lombokat és virágokat erősítettek. A sátorba kicsi oltárt állítottak, alája füvet szórtak. Egy kisméretű asztalt fehér terítővel letakartak, rá egy szentképet, egy feszületet, két gyertyatartót gyertyával, valamint két virágokkal teli virágvázát helyeztek el. A hívek a pap vezetésével a négy égtájat jelképező sátrakhoz vonultak, amelyek közül egy mindig a templom előtt állt. A sátraknál a hívek letérdeltek, a lelkipásztor az Oltáriszentséggel a négy égtáj felé fordulva áldást adott. Előtte szenteltvizet hintett és tömjénezett. Minden sátornál imádkoztak és énekeltek, de énekelve mentek a menetben is.
