Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

Halottak napja vigíliáján került sor a Mindenszentek litániájára. Ezen alkalmakra elsősorban az asszonyok és a leányok jártak el. Ide vitték magukkal a gyermekeket is, ugyanis a kisgyermeket a templomba mindaddig, amíg meg nem szokta a szertartás alatti fegyelmezett viselkedést, csak litániára vitték el. Itt kerülhetett közel a gyermek a templomhoz és az ünnepi szertartáshoz. Litániára mindig félünnepi öltözetben mentek. Bár kántora volt a közösségnek, de volt előénekese is, aki egy személyben a búcsúvezetői, valamint az előimádkozói teendőket is ellátta. Mint különlegesen vallásos emberre, emlékeznek rá, akinek igazi utódja nem is lett. Tulajdonképpen ő a kántort helyettesítette. Litániák előtt mindig ő kezdte el az éneket, a hívek pedig folytatták. Diktálás utáni éneklésre azonban nem emlékeznek. Litániák megkezdése előtt az imádságokat is az előénekes kezdte el mondani, a hívek pedig bekapcsolódtak. Ma már nincs előénekes, kántora viszont van a közösségnek. Napjainkban havonta egyszer gitáros misét tartanak, ahol az ifjúság szolgál gitárzenével. A második világháború előtt még szigorúan vették a lelkipásztorok a két nagy ünnep - karácsony és húsvét - előtti lelki gyakorlatokon való részvételt. Ezek általában háromnapos alkalmak voltak, amelyeken a szomszédos falvak plébánosai vagy szerzetesek, pl. szaléziánusok szolgáltak. A hitélet bensőségesebb megélése többnyire a családban, az otthon magányában valósult meg, de bizonyos szervezett egyházi alkalmak (búcsújárás) és a vallásos egyesületek ugyancsak nagyban hozzájárultak élihez. A magánáhüat legáltalánosabb megnyilvánulása a napi imádság volt. Imádkozni kisgyermek korban tanult meg az egyén édesanyjától vagy nagyanyjától. Voltak családok, ahol rendszeresen közösen imádkoztak. Ez általában reggel, mosakodás után történt. Többnyire azonban addig gyakorolták az imádkozásnak ezt a módját, ameddig kisgyermekek voltak a családban. A felnőttek leginkább magukban és nem hangosan imádkoztak. Általában kevésbé volt szokásos Berhidán a közös családi imádkozás, nem úgy, mint pl. a bakonyi német falvakban vagy a Balaton-felvidéki közösségekben. Minden napszaknak megvolt az imádsága. Reggel mondták el az általánosan ismert reggeli imádságot: „Szívem első gondolatja hozzád száll fel Istenem..." Ezután őrangyalaik tiszteletére egy Miatyánk és egy Üdvözlégy következett. Délben, harangszókor az Úrangyalát imádkoztak. Este pedig harangszókor újra elmondták az Úrangyalát, valamint egy Miatyánkot és egy Údvözlégyet a meghaltakért. Egyébként minden harangszó alkalmával, így reggel is, az Úrangyalát imádkoztak. Étkezéskor, étel előtt és étel után, az általánosan ismert asztali áldást mondották. („Édes Jézus légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk." „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott.") A legidősebbek emlékeznek arra, hogy az asztali áldásnak volt egy bővebb változata is, szövegét azonban már nem tudták elmondani. Ugyanígy, emlékeztek egy archaikus imatípusra is, amit kis szövegváltozattal este is, reggel is elmondtak. „Én elmegyek én ágyamba, testi-lelki koporsómba. (Reggel: »En felkeltem én ágyamból, testi-lelki koporsómból.«) Három angyal vigyáz énrám: egyik őriz, másik vigyáz, harmadik a bűnös lelkem várja.