Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

vidékiek 4 Ft-ot fizettek, amely összegek a község bevételéhez tartoztak, s ezek nagyságát és a hirdetések módját szabályrendeletben határozták meg, amelyet a megye is jóváhagyott.

27 Községi alkalmazott volt az orvos, a gyógyszerész, valamint a bába. Utóbbiakat közösen fizette Berhida és Kiskovácsi, még az egyesülés előtt is. Kisbírója külön volt mindenik településnek. Három bábára emlékeznek: Ispaicsnéra, Klemencnére, Ficzeknére, akik egymást követték s életük java részét itt töltötték el. Őket követte Kovács Sándorné, Molnár Lenke, aki ma is a faluban él, körzeti ápolónőként ment nyugdíjba, megbecsült, köztiszteletben álló asszony. Kiskovácsiban a legöregebbek emlékezete szerint a község fizetett alkalmazottai voltak az éjjeliőrök. Kettőt fizettek a külön e célra kivetett adókból, akik a falu csendjére és a magántulajdon biztonságára ügyeltek. Besötétedéstől kivilágosodásig tartott naponta szolgálatuk. Bérükre már nem emlékeztek. Országos adatok viszont ismertek erre vonatkozóan, amelyek szerint évi 5-6 mázsa gabona és napi 2-3 kg kenyér jelentette fizetségüket.

28 Ez a mennyiség azonban csak kiegészítő keresetként képzelhető el. Külön adófajtából az ún. házkéményadóból alkalmazták a Várpalotáról segéddel kijáró kéményseprőt, aki mindhárom települést ellátta. Évente kétszer járta végig a falu házait: a fűtés végeztével és a fűtés kezdete előtt. Ellenőrizte és kitisztította a kéményeket, de külön munkát is elvégzett, pl. kályha kitisztítása, amiért a megrendelő külön fizetett. A kiszállások alkalmával adták oda a kéményseprőnek a járandóságát. A birtokos gazdák fogadták fel a csőszöket, általában egy esztendőre. A határbeli földekre a mezőőrök ügyeltek, akiknek bérét, természetbeni járandóságát (gabona) a földnagyság alapján állapították meg, személyenként. Ők kaszálták a határbeli árkokat, dűlőutakat, amely széna is az övéké lett. Ugyanakkor a szőlők őrzésével a szőlőbirtokos gazdák (általában minden középbirtokos rendelkezett szőlőbirtokkal is, valamint szőlőbeli épülettel) a csőszt bízták meg, aki egyrészt a tolvajokat tartotta távol, másrészt pedig a csapatosan megjelenő seregélyeket riasztotta el az érő vagy érett szőlőről. A csőszök sörétes puskával is rendelkeztek, amellyel csupán a levegőbe lőttek egyet-egyet. A kóbor kutyákat is elriasztották, s ha valakinek öreg kutyája volt, a csősznek szólt, hogy lője agyon. Részben a sintér feladatait is ellátták tehát. Az állattartó gazdák állataik száma után fizették a községi pásztorokat, a tehenest, gulyást és a disznópásztort vagy kanászt. A növendék állatokat a gulyában őrizte a gulyás. Ezek a kint háló állatok voltak, amelyeket az eső elől a tetővel ellátott, nyitott karám védett. Vasárnaponként a gazdák is kimentek ide sót vinni a jószágnak. A tehenek és a bikák naponta jártak ki, a tehenes őrizte valamennyit. A disznócsorda ugyancsak naponta kijáró volt, a kanász felügyelete alatt. Hajnalban hajtották ki az állatokat, aratás után mindig a tarlóra, hízóra fogva a disznókat. Az apaállatokat mindig a pásztor közelében, a falu végén, a temető mellett lévő pásztorház szomszédságában lévő istállóban tartották. Ellátásukról a pásztorok, a tehenes és a kanász gondoskodtak, az erre a célra kijelölt rétet kaszálva. A pároztatásért mindenki külön fizetett (helyiek kevesebbet, mint a vidékiek!). A pásztorokat évente fogadták fel, de voltak, akik 3-4 vagy akár 10-15 esztendeig szolgáltak a faluban, sőt ott öregedtek meg. Mindenszentek napján kap-