Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

tek. Aki mellette részes aratóként is dolgozott, az az állatai takarmányszükségletét biztosította. Allatot ugyanis mindenki tartott, még a legszegényebbek is: baromfit és disznót valamennyien (kivéve a koldusokat!), sőt aki tehette, legalább egy tehenet is. Évente a téli időszakban megjelent az idénymunkások egy jellegzetes csoportja a Balaton mellékéről. Berhidán és környékén vállaltak munkát. Többségében szőlőmunkások voltak, akik a téli időszakot is igyekeztek kihasználni: élelmet kerestek ezzel a munkával és a saját élelmezésük biztosításával könnyítettek családjaik helyzetén. Takarmányozást, favágást, trágyahordást vállaltak el, sőt a havas utakat is megtisztították. Munkájukért élelmet kaptak, az istállóban laktak és általában ugyanazok ugyanazon gazdákhoz esztendőnként vissza is tértek. Érdekes, hogy a XIX. században pedig az igaerővel nem rendelkezők Peremartonból rendszeresen eljártak a Balaton-felvidéki településekre szőlőmunkásnak. E napszámosmunkával tartották el családjukat, önmagukat.

21 A társadalom széles rétegét alkotó napszámoscsaládok általában gyermekeiket is elszegődtették. Többnyire csak nyári időszakra szólt a munka, de ez is nagy dolog volt, mert a ruhájukat és élelmüket megkeresték vele e gyermekek. A lányok cselédnek mentek: libákat őriztek, konyhalányok vagy pesztrák voltak. A fiúkat őrzőgyerekeknek fogadták fel. A nagygazdáknak mindig szüksége volt őrzőgyerekre, ugyanis voltak olyan állataik, amelyeket a közös csordával nem engedtek ki, ezeket saját vagy bérelt legelőn külön legeltették. A munkaadó a gyermekek szüleivel egyezett meg: ruhát és élelmet adott, de előfordult, hogy gabonajárandóságban is megegyeztek. Amennyiben jó volt a gazda, valósággal meghíztak ezek a fiúk egy nyáron. A középbirtokos gazdagyerekek irigyelték őket „gondtalan életükért", hiszen őrzés közben, mivel többen is őriztek együtt, jó lehetőségük nyílott közös játékra, míg a gazdafiúk kapálni mentek szüleikkel. Kiskovácsiban kialakult annak a gyakorlata, hogy a nagyobb gazdák állami gondozott gyermekeket („állami gyerekek") vettek magukhoz „szógagyereknek" (szolgagyerek), akikkel az állatok őrzését is elvégeztették. Ezekért a gyermekekért az állam tartásdíjat fizetett. Sokan kisgyermekeket vettek ki, értük ugyanis többet fizettek. Velük aztán libákat őriztettek, s bizonyos munkákat elvégeztettek a háztartásban, a kertben és az állatok körül. Emlegetnek egy asszonyt, aki ötven ilyen kisgyermeket nevelt fel. Az őrzőgyerekek valójában szolgák voltak, akiknek bére a család jövedelmét gyarapította. Hiszen a nincstelenekben is élt a vágy az anyagi javak gyarapítására és ezzel a társadalom feljebb lévő szintjére kerülésre. Ez azonban különösen nehéz volt. Könnyebbnek bizonyult a magasabb társadalmi szintről való lecsúszás, mint az alacsonyabbról a magasabbra kerülés. A napszámosok széles rétege mellett létezett a cselédeknek a lakosság mintegy tizedét kitevő csoportja, akik férfiak voltak, gazdasági cselédként, megállapodás alapján meghatározott konvencióért (élelem, gabona) dolgoztak. Ok a rendszeres munkával nem rendelkező, valódi idénymunkásokkal együtt a nincstelenek második csoportját alkották. Ezeknek a gazdasági cselédeknek 1933-1934ben évi 100 P készpénz, 500 kepe búza, lakás és élelem volt a járandósága egyes birtokosoknál, de ez nem mondható általánosnak, hisz másutt 210 P készpénzt kaptak, valamint lakást és élelmezést. Viszont olyan gazda is volt, aki készpénzt