Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

egyáltalán nem adott, hanem 10 q búzát, teljes élelmezést és egy pár csizma fejelését, míg más 16 q gabonát (tehát vegyesen!), 8 q fát, lakást és kerthasználatot. Egy 1938-ból származó kimutatás szerint 6 q búzát, 9 pengőt, 6 q rozsot, 9 kg sót, 3 q árpát és kukoricát kaptak, míg 1939-ben az egyik helyen 500 négyszögöl földet használatra és egy kocsi ágfát, a másikon pedig 8 q búzát, 8 q rozsot, 4 q árpát, kukoricát, egy kocsi ágfát, 2 m

3 fát, 1500 négyszögöl földet használatra, 12 kg sót, 12 pengőt, sertéstartási lehetőséget és lakást adott az alkalmazó.

22 Nyilvánvalóan az elvégzendő munka alapján határozták meg a járandóságot, de a megegyezésnek, az alkunak is szerepe volt a konvenció megállapításában. E két csoport között teljes átjárhatóság létezett, egyikből a másikba bárki átkerülhetett, ha körülményei úgy alakultak. Azok a nincstelenek pedig, akik valamilyen oknál fogva (öregség, betegség, rokkantság) napszámosmunkát vállalni nem tudtak, boldogok voltak és különös biztonságot mondhattak magukénak, ha valamüyen községi alkalmazásba kerülhettek (pl. kisbíró, kézbesítő stb.). Külön csoportot alkotott az utóbbiakkal ugyan azonos szinten levő, de életmódjában mégis elkülönülő ún. külterületek népessége, „a puszták népe". Míg a népesség 48,84 százaléka a berhidai, 21,86 százaléka a peremartoni, 8,67 százaléka a kiskovácsi részen, 9,18 százaléka pedig Peremarton-Gyártelepen lakott, addig 9,97 százalék, azaz közel 10 százalék a majorokban, pusztákon (Dénesmajor, Fodorpuszta, Ernőtanya, Káptalanmajor, Kovácsipuszta, Törökpuszta, Bezerédymajor, Kneizerpuszta, Belsőmajor, Lakathpuszta, Csetepuszta). Legtöbben Dénesmajorban laktak.

23 Ezek a puszták nem paraszti tulajdonban voltak, hanem a nagybirtokon kialakult majorságokhoz, uradalmi pusztákhoz tartoztak, közeli rokonságot mutatva a mezőföldi uradalmi pusztákkal, majorokkal.

24 Az itt élők pedig uradalmi cselédek voltak, akik a földszűke vagy a nincstelenség elől szegődtek el a nagybirtokosok uradalmaiba konvencióért és lakásért.

25 Ok részben az eléggé gyenge minőségű földeket művelték (árpát, kukoricát, krumplit, lencsét termesztettek), a számottevőnek mondható állattartásban dolgoztak, kis részük pedig uradalmi mesterember (kovács, bognár, kőműves, asztalos és faragóbéres) volt.

26 A szerszámok javítását, szerszámnyelek, faeszközök készítését általában a faragó béresekre bízták. Előfordult, hogy a falvak lakói közül is vállaltak idénymunkát a káptalani birtokon. A társadalom perifériáján helyezkedtek el azok, akik a közösség irgalmára szorultak oly módon, hogy lakást is, élelmezést is a község adott számukra. A falunak volt szegényháza, amelyben mindig lakott valaki. Ez az épület a falu szélén, a pásztorház mögött állott, s általában 2-4 személy is lakott benne, akik vagy testileg, vagy szellemileg fogyatékosok voltak. A község gondoskodott róluk, házról házra járva kapták napi étkezésüket, azaz sorkoszton voltak. Ha valaki nem tudott elmenni a soron következő családhoz valami oknál fogva, annak helyébe vitték az élelmét. Ezek az emberek „Isten szegényei" voltak. Aki közülük még munkabírásúnak bizonyult, alkalmi munkákat is elvégzett élelem fejében. Voltak olyan koldusok is, akik a környékről vagy távolabbról alkalomszerűen keresték fel a falut élelmet kéregetve. Kiskovácsiban az egyik házban egy hátsó szoba szolgált szegényházként. Többnyire egyetlen lakója volt, hosszú ideig egy „foltozó suszter", aki a kapott élelemért megfoltozta a cipőket, amelyeket elvittek hozzá. Amikor már nem volt a fa-