Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

A búzát a tehetősebb gazdák nemcsak önellátásra, hanem eladásra is ter­mesztették. Egy 15-17 holdas gazdaságban általában minden évben 4-4,5 hold terü­let jutott a búzának. Úgy emlékeznek, hogy régen apró szemű búzát termeltek, ami­nek ugyan nagyobb volt a sikértartalma, de kevesebbet termett, a szára gyengébb volt, hamarabb megdőlt. Az 1930-as évek elejétől már leginkább a bánkúti búza ment ezen a vidéken, többet termett, jobban lehetett kaszáim. A búza mellett a rozs lényegesen kisebb vetésterületet kapott, abraknak és rozslángkenyérnek használ­ták, keverték a búzaliszttel, szalmáját főként a zsúpfedél javításához és az aratás idejére kévekötél készítéséhez tették félre. Az árpából viszont rendszerint többet ve­tettek, ami takarmányozásra szolgált tehénnek, disznónak, ökörnek. Azt tartják, hogy az igavonó a kukoricától izzad, ezért az ökröket is árpakorpával, darával etet­ték, egyéb takarmány mellett. Zabot jobbára a lótartó gazdák termeltek, de miután a katonaság biztos felvásárlója volt, többen kimondottan eladásra művelték. A kukorica az utóbbi időben, az 1930-40-es években hódított teret a hízó­nevelés, kacsa-liba tömés okán, továbbá a kukorica között termesztett fehér apró szemű babot is jól értékesíthették. Hasonlóképpen kapott mind nagyobb szerepet a krumpli, aminek mértékét - a saját fogyasztáson túl - a 30-as évektől már egyre inkább a gyári munkások vásárlása határozta meg. A takarmányrépa a mangali­catartás idején kapott több helyet a szántóföldeken. 39 A ledarált répából és szecs­kázott takarmánynövényből készített pácot különösen meleg időben tartották jó­nak, mert lédús, nem szomjazott tőle az állat. A kukoricaföldek szélét a háború előtt napraforgóval vetették be, de a tököt jobban kedvelték, magját pirítva fo­gyasztották; ha nagyobb mennyiség gyűlt össze, olajat is üttettek belőle. A földek megművelésére vasekét használtak. A fagerendelyes Vidats-eke csak a legidősebbek emlékezetében él, a század elején már ritkaságszámba ment. Ez időtől leginkább a Sack- és Külme-ekék szolgálták a gazdaságokat. A vasekék­nek számos változata volt forgalomban a nehéztől a könnyűekig. Ez előbbiek egyike lehetett a többek által emlegetett vaddisznó-eke, ami „szélesebb borázdát csinátt, hirtelen fordította a fődet", ezért kevésbé tartották jónak. 40 Legkedveltebb eketípus a könnyű Kühne-eke volt, amit egy lóval vagy két tehénnel is húzathat­tak, a kisebb gazdaságok is boldogultak vele. Az 1930-as években jött divatba a tüköracél, a speciális felületű fordítólemezzel rendelkező vaseke. Amint elis­merően nyugtázták, ennek a szántóvasa keményebb és fényesebb volt, nem ta­padt rá a föld, „nem köllött annyit ösztökönyi", két ökörrel is könnyen elboldo­gulhattak, míg a hasonló méretű közönséges ekéhez négy ökörre volt szükség, amit az uradalmakban ez időben általános gyakorlatként alkalmaztak. 41 Az őszi vetés alá mindig háromszor szántottak. Hagyományként élt, hogy „ősszel minden borázdát fel kellett szántani", ha lehetett. „Aratás után le kellett buktatnyi a fődet." A kepék még a tarlón álltak, már elvégezték az első szántást, amit tallóhántás, tallóbuktatds, tallózás néven említettek. Ez könnyű, sekély szántás volt, a tarlót feltörték, hogy a gazosodást megakadályozzák. A nagyobb gazdák, akik több eszközzel rendelkeztek, ilyenkor a kepés-ekét használták, két kisebb eké­vel egymás mellett szántottak. Ha a tarlószántás kapott egy kiadós esőt, akkor meg kellett fogasolni, boronával meglazítani. Augusztus közepén, vége felé került sor a keverőszántásra. Ezt mélyen végezték, hogy „alámennyen a főd". A második szán­tás után a hantot törették, oldaldeszkával tömörítették, simították el az egyenetlen

Next

/
Oldalképek
Tartalom