Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

felületet, a rögös földet. Vetés előtt egy-két héttel következett a harmadik, a vetővagy vetőreszántás, aminek mélysége a vetnivalóhoz igazodott, volt aki ezt is mélyre eresztett ekével végezte, más könnyebb szántást alkalmazott. A nagyobb gazdák a két utóbbi szántást mindig nehézekévé, végezték. A vetőszántást azonnal tövisboronával vagy magtakaró fogassal végighúzatták, elsimították a felületét. A kézi vetés meglehetősen korán háttérbe szorult, az 1930-as években már csak a szegények, a törpebirtokosok éltek vele, a gazdák legfeljebb a kis terjedelmű utánvétes, pótlás esetén kényszerültek erre. Emlékezet szerint lazsnakot, nagyméretű kötényt vagy lepedőt akasztottak a nyakukba, megtöltve a vetnivalóval, majd mindig egyforma mennyiséget merítve, jobb kézzel szórták el lépésenként félkörívben a magot. Amint mondták „lépésre ment, egy suhintás erre, egy arra. Nem szabad vót néznyi, hogy mennyi ment, ritmusra köllött csináni, az apró magot csak két ujj között a középsőt kitartva, a többit marokból vetettük."

42 Az uradalmakban és a nagyobb parasztgazdaságokban már az első világháború előtt voltak vetőgépek, de a törekvő kisebb gazdák is többen összefogtak, jobbára testvérek, rokonok közösen vásároltak egy-egy vetőgépet. Ezek még 12-13 soros kanalas gépek voltak, amelyekkel az apró magot nem lehetett elvetni, csak a gabonát. Ezért a nagyobb teljesítményű gépek megjelenéséig és gyors elterjedéséig még a takarmányfélét kézzel vetették. A vetőgépet ökörrel vagy lovakkal húzatták, hasonlóan az ekéhez. Altalános vélemény szerint mindkét munkához jobb volt az ökör, mert nyugodtabb, ezért szebb munkát lehetett vele végezni. Különösen az eke utáni krumpli-, kukoricavetéshez tartották alkalmasnak az ökörfogatot, amikor az egyenletesen haladó szántásnál minden harmadik fordításba lépésenként rakták le a krumplit, közvetlenül a lábuk elé. A kukoricát is hasonlóan minden harmadik sorba potyogtatták a barázda oldalába, nem nagyon mélyen. A kukorica közé tököt is raktak 8-10 lépésenként, a bakhátra sarokkal nyomták be. A babot később, a fagyosszentek után kiskapával juttatták a földbe. Ez kimondottan az asszonyok dolga volt, a kötényből 3-4 szemet szórtak a kapával vágott kis lyukba, majd sarokkal „belépték". Jó fajta gyöngybabot termeltek, apró, fehérszemű volt, több munkát kívánt meg. Ugyan egyszerre kapálták a kukoricával, de a „babhoz le kellett hajunyi, bele kellett a bokorba nyúni és kivenni a gazt". Kétszer kapálták. Ha nem volt köztes vetemény, akkor töltögették, illetve ekekapával mentek végig a sorokon. A tavaszi vetéseket mindig hengerezték, hogy tömörítsék az agyagos földet, védve a gyors kiszáradástól. Egytagú henger csaknem minden gazdaságban volt, az aprómagvas vetésekhez is használták, valamint az őszi vetéseken is végigmentek vele, ha „főszítta a fagy a vetéseket, tavasszal lehengeretük". Az őszi vetéseket egykor tövisboronával húzatták végig, ami a magvakat betakarta, egyben a felszínt egyenletesebbé tette. Régen a rétet is végighúzatták vesszőboronával. Házilag készítették, elöl keskeny keretbe foglalták be a hosszú tüskés kökényvesszőket. Az állatokkal húzatott tövisborona eleje törte a földet, az ágai pedig egyenletesen takarták be a magot. Annak ellenére, hogy az 1920-as évek végétől már egyre jobban elterjedt a gyári készítményű, S alakú, háromtagú magtakaró fogas használata, sokan még továbbra is ragaszkodtak a tövisboronához. A vasfogas tulajdonképpen az egytagú, terjedelmes fakeretes fogast szorította ki a használatból, ami azon túl, hogy hamar tönkrement, trapéz alakja és merevsége miatt kevésbé tudott egyen-