Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

lelően szinte egycsapásra átépültek. Az emlékezet is arról bizonykodik, hogy a zsúpos házak idejében az istállók többsége már cserép- vagy bádogtetővel rendelkezett. Miután általános gyakorlat szerint az istálló a lakóház folytatásaként, azzal mindig egy fedél alá épült, a többnyire kényszerű tetőcsere következtében megszűnt a közvetlen összekapcsolódás, mert általában a tetőszéket is felújították, megemelték, így még szembeötlőbbé vált az idézett eltérés az istálló és a lakóház között. Idővel azon sajátos helyzet állt elő, hogy a lakóház átépítése, feljavítása esetén tetőzetét a mögötte álló istállóéhoz igazították, így ismét helyreállt az épületlátvány harmóniája. Az esetek többségében azonban a régi ház felújításával együtt - ami rendszerint a falak megemeléséből, az utcai ablakok cseréjéből (egyetlen háromtagú redőnyös formára), kémények emeléséből és a tetőzet korszerűsítéséből állt - az istálló tetőzetét is átcserélték, egységes, összefüggő tetőzetet biztosítva. A hagyományos méretű istálló egy helyiségből állt, szélessége megegyezett a lakóházéval, hossza 4-6 méter között változott, a gazdaság erejétől, a lábasjószág létszámától függően. Az állatokat együtt tartották a jászol előtt, többnyire az egyik oldalon a növendékek kaptak helyet, velük átellenben pedig az igavonók és a tehenek. Ha lovak is voltak a gazdaságban, akkor azokat derékmagasságban húzódó, a mennyezethez kapcsolódó strajfával választották el a szarvasmarháktól. A lovak jászla fölött szénarács állt, hogy ne szórják szét a takarmányt, a jászolban csak a szemesterményt kapták, míg a marháknak mindent a jászolba tettek. A jászoj szélét hosszában megerősítő gerendát, amibe az állatok kikötésére szolgáló vaskarikákat erősítették, egységesen süvegfa néven említették. Az istálló földjét minden évben egyszer feltörték, majd utána alaposan ledöngölték. Hídlást (lepadlózott gödröt) nem alkalmaztak, hanem naponta cserélték az almot. Az istálló egyik sarkában vagy az ajtó mellett állt a kerékjászoj, deszkarekeszték, amiben a napi takarmánymennyiséget tárolták. A szénapadlásról villával lehányták az elrekesztett tárolórészbe a szükséges mennyiséget. Gondos gazdánál sohasem állhatott üresen a kerekjászol. A széna hagyományos tárolóhelye az istálló padlása volt, amikor a rétről hazaszállították, a szénahányón, az istállótetőnek erre a célra kialakított padlásnyílásán át rakták be a takarmányt (22. kép). Az istálló világítására régi idő óta olajmécses, jellegzetes formájú üvegedény, a mécs szolgált, amit vagy magában, de többnyire üvegezett farámás tartóban használtak. Vigyázni kellett, hogy az állat a farkával le ne verje. Kedveltségét 22. kép. Újabb építésű istálló és pajta a lakóház végében. Berhida, Rákóczi u. 24. (Fotó: Selmeczi Kovács A. 1999)