Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

VI. Népi kultúra és népi társadalom

„ölik helen a sarokba vót az asztal, körüle pad, sublód, ruhák, fölötte képek, még a reformátusoknál is. Az első háború előtt már nem vót sarokpad, a két ablak között vót a sublat, csecsebecsék, poharak vótak rajta, fölötte meg a tükör. Az ágyak a fal mellett, az asztal középen vót, fölötte lógós lámpa, a székek az ágyak elé kettesivei téve, a tükör a sarokba vót, felakasztós tükör vót."

17 Gazdasági épületek A gazdasági melléképületek sorában egykor legtekintélyesebb mérettel a pajta rendelkezett, ami eredetileg - a nagyobb parasztgazdaságokban - mindig különálló épület volt. A lakóudvar végében keresztben állt, középen átjárható széles folyosórésszel, két oldalt tágas tárolóhelyiségekkel. Egykor, a gépi cséplést megelőző időkben, a múlt század végéig a szálasgabona tárolására szolgált, amíg a nyár végi munkák elvégzése után sor nem kerülhetett a lovakkal való nyomtatásra, a rozs esetében pedig a pajta alatti hosszadalmas kézicséplésre. Ennek a tárolóépületnek - anyaga és építéstechnikája szempontjából - számos változata fordult elő az oszlopokon álló, vesszőfalú, szalmafedeles nyeregtetőtől a hatalmas méretű kapukkal rendelkező leeresztett zsúpfedeles építményekig - a gazdaság anyagi erejétől függően.

18 Az 1940-es években már csak két nagyméretű pajta volt a településen, nagy kapukkal, cseréptetővel és sárfallal. (A háború alatt mindkettő elpusztult.) Ezek a pajták még a régi építéstechnika emlékét őrizték, rakott sár fallal rendelkeztek. Emlékezet szerint ez úgy készült, hogy a lovakkal jól összetapostatott, „bedagasztott" sarat vasvillával rakták fel soronként, naponta kb. 40 cm-nyi magasságban, közé szalmát, töreket szórtak, majd minden szakaszt a felrakás után hagytak száradni, a következőt csak másnap folytatták hasonlóan szalmával, törekkel keverve. Az ilyen rakott fal „kegyetlen kemény tud lenni".

19 A pajtának kétszárnyú nagy kapuja volt, keresztül lehetett menni a középső helyiségen, mögötte következett a szalmakazlak tárolására szolgáló szűrd. A folyósónak nem volt neve, bár lehet, hogy egykor ez viselte a szűrű terminológiát, amit a század elején már többnyire a pajta előtti „takarodóhel" megnevezéseként használtak, ahova a gépi cséplésre váró szálasgabonát rakták. A század elejétől a hagyományos tárolóépületek elvesztették eredeti szerepkörüket, legfeljebb a takarmányt helyezték el bennük, a gazdasági gépeknek, eszközöknek nyújtottak védelmet. A régi, zsúpfedeles pajtákat kihasználatlanságuk és tűzveszélyes voltuk miatt az 1930-as években elbontották. Ez időből a megye népi építkezésével kapcsolatban Vajkai Aurél a következőket írta: „a gazdasági melléképületek a lakóházaknál egyszerűbb anyagokból készülnek, ami azonban csak a régi építkezésre vonatkozik. A mai falu képében inkább azt a sajátságos vonást fedezhetjük fel, hogy az udvar épületei közt a legmaradandóbb anyagból, de a legnagyobb terjedelemben is a hátsó ház, az istálló készült. Az utóbbiak piros cserépteteje gyakran élénken elüt az előtte gubbaszkodó ócska lakóház mohos zsupfedelétől. Az udvar új építkezései a különálló kis (nyári) konyhán kezdődnek, az istállón folytatódnak, és csak a végén építik át a lakóházat."

20 Ez az 1930-as évek végén tett megfigyelés a hagyományos életforma átalakulásának folyamatát rögzíti, amikor a lakótér a nyárikonyha emelésével kibővült, az istállók pedig a biztosítási szerződések követelményeinek megfe-