Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)
IX. Rendszerváltások kora
Az 1980-as évek elején a BIB változtatott korábbi, az idegenforgalom fejlesztését célzó stratégiáján. Mivel a beruházások jobbára elkerülték a kistelepüléseket, ezeken a helyeken az alapellátás színvonala a nyári időszakokban elmaradt a kívánatostól. Többek között emiatt is növekedett meg aránytalanul olyan települések szerepe, mint Balatonfüredé, amelyek ekkorra egyoldalúan üdülési funkciók ellátására rendezkedtek be. Ezért a továbbiakban a BIB kiemelt feladatként kezelte a Balaton vízminőségének javítását, valamint a háttértelepülések bevonását a szálláshelyek szélesebb körben történő kereskedelmi hasznosítása céljából. Ekkorra a főszezon gyakorlatilag 1-1,5, jobb esetben 2 hónapra szűkült. A szezonidőszak megnyújtására kísérletképpen a szállodák szobáikat ősszel a korábbi áraikhoz képest kedvezményesen kínálták, amelynek eredményeként 1983 szeptemberében nagyobb volt a vendégszámuk, mint augusztusban. A csúcsra járatott kemping is változtatott a stratégiáján, amikor az északi parton elsőként 1985 márciusától kezdődően egész éves nyitva tartásra rendezkedett be. Ebben az évben a város lakosságszáma 12 504, míg az állandó jelleggel itt tartózkodóké 18 021 fő volt. Nyáron pedig a becslések szerint naponta akár hetvenezernél is több ember igényelt városi szintű ellátást. Ekkorra már mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy az idegenforgalomból származó előnyök mellett mind nagyobb teherként nehezedtek a városra annak hátrányai is. Erről nem elsőként és nem egyedüliként panaszkodva jelentette ki dr. Ádám Iván tanácselnök az 1985. június 18-i tanácsülésen: „Felettes szerveink részéről több segítséget várunk, az idegenforgalommal kapcsolatos gondok megoldása nem lehet csak a város feladata." A mind nehezebb gazdasági körülmények azonban az 1980-as évek közepére új helyzetet teremtettek. 1986-ben a településen egyidejűleg több mint 22 ezer szállás állt rendelkezésre, naponta 15-40 ezer kiránduló, strandoló kereste fel a várost, és májustól szeptemberig közel 1,4 millió látogatót számoltak össze. Azonban ez a szám is már 10-15 százalékkal volt kevesebb az előző évinél, mint ahogy csökkent a vendégszám a szállodákban és a fizetővendég-szolgálatnál is. A korábbiakhoz képest lerövidült az egy főre eső tartózkodási idő, ami pl. 1985-ben majdnem tíz nap volt, 1986-ban már csak nyolc. A szezon lerövidülésével egyidejűleg radikálisan megváltozott a vendégkör összetétele is. Egyes becslések szerint 1989-ben a füredi 6200 lakó- és üdülőingatlan-tulajdonos 60 százaléka foglalkozott szobakiadással. Ugyanakkor a közel két évtizede üzemelő, modernizálásra szoruló nagy szállodák mellett a 80-as évek második felében csak két ilyen jellegű, az igényesebb vendégeket megcélzó intézmény nyitotta meg kapuit (Club Tihany, Tourist Center). 1988. július l-jétől a város egész területe kiemelt üdülőhely lett, és az üdülőhelyi díj szempontjából egységes területté nyilvánították. Az évről évre csökkenő színvonal okait elemezve az 1989. november 14-i vb-ülésre készített osztályvezetői beszámoló megállapította, hogy ahol az alapvető feltételek biztosítása sem garantált, ott lehetetlen a minőségi vendégfogadás feltételeit megteremteni. Az idegenforgalomból élők pedig nem a városnak adóztak. A beruházásigényes infrastruktúra megteremtése teherként nehezedett a városra, a haszonból azonban nem arányosan részesült. A rablógazdálkodás mellett a kampányszerű, központi gyorsfejlesztésű programok sem segítettek. A regresszió a nagyobb vendéglátóipari munkáltatókat sem hagyta érintetlenül. 1988-89-ben a Hajógyár mellett szintén jelentős munkáltatónak számító HungarHotels és a Club Tihany is kénytelen volt felmondani 375, illetve 87 alkalmazottjának. 1990-ben a városban 145 vállalati, szakszervezeti üdülő volt több mint 7000 férőhellyel. A regresszió kezdetén előbb a büfét, majd az éttermet, később a férőhelyek egy részét is szállodaiként értékesítették. 1990-ben már 19 üdülő működött szállodaként.
