Balatonfüred és Balatonarács története - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. (Veszprém, 1999)

I. Balatonfüred környékének természeti képe

Szárazföldi vegetáció A Balaton menti hegyek déli, délnyugati lejtőit, tetőrégióját nagyrészt szubmediterrán száraz gyepek borítják. Ezek zömmel természetes kialakulásúak. Másodlagos gyepeket erdőirtások és felhagyott szőlők helyén, a hegylábfelszíneken és tetőkön találunk. Természetes gyepek Az első látásra erősen különböző zárt természetes gyepeket Debreczy (1966, 1973) vizsgálta, s három típusát különböztette meg: -a déli lejtők dolomitkopárjain, szikláin előforduló alacsony borítási értékkel bíró gyeP' - a talaj felhalmozódásával párhuzamosan záródó gyep, - a tetőrégió mészkövén, északi, északnyugati kitettségben fejlődő, zárt gyep. A részletes növénytársulástani felvételek elemzése meglepő eredményt hozott: a szemre erősen elütő gyepek ugyanazon növénytársulás, a dolomit sziklafüves lejtő (Chrysopogono-Caricetum humilis (Soó 1930) Zólyomi 1950) más-más ökológiai körülmények között kifejlődött változatainak, pontosabban szubasszociációinak bizonyultak, melyeket Debreczy (1966) e területről írt le. A társulás gyakori és helyileg jellemző fajai a következők: sziklai üröm (Artemisia alba ssp. saxatilis), fenyérfű (Bothriochloa ischaemum), élesmosófű (Chrysopogon gryllus), pusztai csenkesz (Festuca rupicola), heverő naprózsa (Fitmana procumbens), magas gubóvirág (Globidaria punctata), ezüstös útifű (Píantago argentea), homoki pimpó (Potentilla arenaria), őszi csillagvirág (Scilla autumnalis), vetővirág (Sternbergia cokhiciflora), korai kakukkfű (Thymus praecox). A gyepben előforduló fajok száma 100 felett van, ezek egyharmada gyakori, míg kétharmada csak szórványos előfordulású. A dolomitkopárokon vagy olyan foltokban, ahol a szálkőzet felszínre bukkanása gyakori, egy a nyílt dolomit sziklagyepekhez hasonló szubasszociáció jelenik meg, melyből azonban többnyire hiányoznak a jellegzetes dolomitnövények, pl. a korongpár (Biscutella laevigata), kövér daravirág (Draba lasiocarpa), magyar gurgolya (Seseli leucospermum). Hiányuk az északkeleti Balaton-felvidék több pontján is feltűnő. Debreczy (1973) szerint ez arra vezethető vissza, hogy a dolomitfelszínek egy részét az ún. dolomitnövények terjeszkedése idején még lösz borította, így azokon nem telepedtek meg. Később a lösz lepusztult, s a napvilágra került dolomitfelszín nélkülözni kényszerül jellemző fajait. A növényzet borítása alacsony, átlagosan 50 százalék. Moha- és zuzmószintje a száraz viszonyokhoz képest fajgazdag. A társulástani felvételek több mint 60 százalékában előforduló sziklai kőhúr (Minuartia setacea) után a szubasszociáció tudományos neve: Chrysopogono-Caricetum humilis minuartietosum. A fajok származási helyét vizsgálva magas a szubmediterrán eredetűek aránya. A különlegesen száraz viszonyokat a félcserjés életformájú fajok 15 százalékos részesedése is jelzi. A talaj felhalmozódásával a gyep zártabbá válik, borítása meghaladja a 80 százalékot. Az előző szubasszociációval számos közös faja van, pl. fenyérfű (Bothriochloa ischaemum), élesmosófű (Chrysopogon gryllus), heverő naprózsa (Fumaua procumbens), homoki pimpó (Potentilla arenaria), korai kakukkfű (Thymus praecox) stb. Kevésbé gyakori és kisebb borítással bír a sziklai kőhúr (Minuartia setacea), ugyanakkor a fenyérfű mindig megjelenik, és borítása nagyobb, mint az előzőnél. Ezen tény tükröződik a szubasszociáció tudományos nevében: Chrysopogono-Caricetum humilis bothrioÎ4