Mayer László (szerk.): Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2015/2 (Szombathely, 2015)
Tóth Kálmán: „Azt adtam, amit adni tudok” – Születésnapi beszélgetés S. Pável Judittal múltról, múzeumról, közösségről
két, a barátait, a múzeumok felügyelőségéről, a könyvtárról. Amikor 1986-ban a Savaria Múzeumban megnyitottuk a kiállítást, akkor a múzeumi munkáját. A mai Cankován (Szlovénia) született édesapám, akkor Vashidegkútnak nevezték ezt a Vas megye legdélebbi csücskében lévő falut. A lakosság legnagyobbrészt szlovén (vend) volt, de voltak osztrák származásúak is, akik a határról települtek oda. Amikor a nagyszüleim öregebbek lettek - szabó volt a Pável nagyapám - átköltöztek a Cankovától légvonalban 2 kilométerre fekvő osztrák városba, Radkersburgba. Amikor úgy 10 év körüli kisgyerek voltam, akkor a mezőkön át átmentünk Radkersburgba, kerékrépát kerestünk mindig a mezőn, mert azt nagyon szerettük. Meg kell őszintén mondani, nem volt komoly határ. Addig kerestük a kerékrépát, amíg valahogy Radkersburgba értünk, egyszer csak a Mura híd alatt találtuk magunkat. Ezek nekem mélyen begyökerezett kedves gyermekkori emlékeim. Radkersburg mellé költöztek a nagyszüleim, ahol ma is szlovének élnek és ma úgy hívják: Potma. Nagyszüleim lakóháza a stájerországi (Ausztria) szlovének művelődési háza lett: Pavel Haus, Pavolva hiša (Pável Ház). Tóth Kálmán: Mielőtt a tágabb közösségekről beszélgetnénk, hadd idézzek fel egy történetet. A kivetített képen egyébként teljes mértékben jelen van a mai beszélgetés témája: közösség, múzeum és múlt. Két ember, akik a házasság közösségében egymáshoz tartoznak, múzeumi környezetben beszélgetnek egymással. Egy apró történet: amikor legutóbb a mai nap előkészítéseként Jutka nénihez ellátogattunk, Bandi bácsi csatlakozott a beszélgetéshez, és ha nem is szó szerint, de valahogy így fogalmazott: „Mindenki a Jutkát látogatja, énvelem meg nem sokat törődnek. ” Egy picikét ezen a feszültségen már enyhítettünk az elmúlt percekben, de jó lenne Bandi bácsit alaposabban bemutatni. S. Pável Judit: Talán úgy mutatnám be, hogy amikor megismerkedtünk, együtt tanítottunk és mind a ketten elég számyaszegettek voltunk. Ő nem sokkal utánam került a táplánszentkereszti áltános iskolába, előtte 72 hónapot töltött orosz fogságban. Ez pont a mai napra86 illő emlék számomra is és számára is. Tanítóképzős diák volt, amikor „málenkij robotra” elvitték az oroszok. Megjárta Ázsiát, tehát a gulágot is, nem csak az európai munkatáborokat. Amikor hazakerült, az 1950-es évek elején, az volt az első dolga, hogy: „Na, most akkor befejezem a képzőt, mert az abbamaradt.” Befejezte, hogy legyen valami megélhetés a kezében, utána jött a főiskola és az egyetem. Mi 1954-ben házasodtunk össze, tehát tavaly volt a 60. házassági évfordulónk. Gyermekünk sajnos csak eg}' van, egy lányunk, aki a Premontreiben tanít. Tóth Kálmán: Megkérem Jutka nénit, adjon rövid jellemzést a következő képen látható személyekről méghozzá abból a szempontból, hogy ki és menynyire viszi tovább a páveli örökséget! S. Pável Judit: A kép bal szélén áll Veronika, a lányunk, a Permontrei Rendi Szent Norbert Gimnáziumban magyar-német szakos tanár, tehát ő is nyelvszakos tanár lett. A Szegedi Tudományegyetemen végzett. Nagyon jó szakdolgozatot írt, hajtották, hogy folytassa, doktoráljon le és maradjon ott. De nem maradt, hanem visszajött Szombathelyre. Félje, Fodor István a sor másik végén áll, ő 44
