Mayer László (szerk.): Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2015/2 (Szombathely, 2015)

Tóth Kálmán: „Azt adtam, amit adni tudok” – Születésnapi beszélgetés S. Pável Judittal múltról, múzeumról, közösségről

pos alak ott a teraszon. Az építés alatt minden nap eljött megnézni, hogyan alakul a ház. Még közben is változtattak a ház építésén, mert Tóth János21 építész, a ház tervezője jó barátja volt. Néha vitatkoztak is, mert Tóth János nyitott teraszt ajánlott, de apám nem akarta az egészet terasznak használni, ezért beépítették, és azóta is így van. Sok mindent megélt a ház is. 1929-ben költöztünk be. A 2. világháború alatt tele voltunk oroszokkal és betelepített társbérlőkkel. Tényleg nagyon nehéz évek voltak. Apám 1945 őszén beteg lett. A kollégái az iskolában azzal szekálták, azt mondogatták, hogy „a Pável szimulál, hiszen soha életében nem volt beteg, biztos cipelik az oroszok mindenhová”, mert úgy nem tudott oroszul senki a megyében, mint az apám. Szláv nyelvész volt, de az oroszt is végig tanulta az egyetemen a magyar-latin szakja mellett. Csak úgy passzióból tanulta a szláv nyelveket, az oroszon kívül a szerbet, a horvátot, sőt még a bolgárt is hallgatta. A szerbet 3 évig, a horvá- tot rövidebb ideig. A szlovént nem tudta hallgatni, mert olyan szak nem volt akkor. De a szakdolgozatát, illetve a doktori dolgozatát a maga szlovén anyanyelvének muravidéki nyelvjárásáról írta.

M. Kozár Mária: Édesapád sokat dolgozott, ritkán volt otthon, de reggelente, mielőtt elmentél iskolába, azért találkoztatok. Gyermekkorodban hogyan indult egy nap?

S. Pável Judit: Az még olyan világ volt, hogy egy szobában laktak a gyerekek a szülőkkel. A hálószobában aludtak a szüleim és én is a bátyámmal. A bátyám hamarabb kikerült a szülői szobából, aztán később persze én is, amikor nagyobbacska lettem. Amikor reggel iskolába indultunk, nem engedett apám nyafogni, hogy álmos vagyok, miért kell iskolába menni - amit minden gyerek szeret reggelente mondogatni. Azonnal lefoglalt: elkezdett egy népdalt vagy egy éneket - ugye ezt is tudod? Akkor énekeltünk. Vagy elkezdett egy verset. Amikor aztán nagyobb voltam, a gimnáziumba kerültem - ez a mai ötödiknek felel meg -, elmondatta velem a latin nyelvtani szabályokat. Mert ugye nekem még latint is kellett a gimnáziumban tanulni. Kérte, hogy: „na, most akkor gyere, mondjuk el, amúgy is olyan jól versbe van szedve: -do, -go, -io végzetű, nagyobbrészt csak nőnemű...” Ezt úgy megtanultam, hogy még most is tudom. Ezt kellett gyakorolni, vagy verset mondani, vagy éneket. Amíg el nem indultunk, addig szórakoztatott apám. Nem hagyott lazsálni vagy nyafogni. Erre örömmel gondolok vissza és azt hiszem nem volt rossz nevelési módszer. M. Kozár Mária: Néha azért ebéd közben is találkoztatok. Úgy tudom, hogy „munkaebédre” olykor hazavitte a vendégeit.

S. Pável Judit: Bizony előfordult, hogy híres emberek érkeztek hozzánk, ahogy például egy 1934-ben készült felvétel is bizonyítja. Engem Bárdosi Németh János22 fog a kezével, mellettünk apám áll. A nagysüvegű nem más, mint Tamási Áron,23 a kalapos, aki háttérbe bújik, Féja Géza,24 mellette dr. Mészáros Hugó (írói nevén Ősz Iván)25 látható. A korláton ülő hölgy az írókkal érkezett, úgy mutatták be, hogy „egy barátnő”. Az Erdélyi Szépmíves Céh tiszteletére rendezett ünnepi irodalmi esten vettek részt, itt Szombathelyen.26 Van is a birtokomban egy oklevél az eseményről.

40