Mayer László (szerk.): Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2015/1 (Szombathely, 2015)
Pál Ferenc: Egy szombathelyi kispap, Szirmay József Nagy Háborús visszaemlékezése
kik az orosz fronton szégyenletesen komisz katonák voltak, visszaverjük az olasz század rohamát. Az egész 10. Isonzó-csatafolyamán nem is kísérelte meg többet az olasz, hogy ezt a kulcspontot elfoglalja. Ott kaptam a vaskorona rendet.16 Akkor még ritkaság volt egy fiatal kapitány mellén. Büszke is voltam rá. Helyettünk friss csapatok vették át a frontot. Mi mehettünk pihenni. Apihenés a csapatoknak szólt. A vezérkari tiszt számára most kezdődött a szolgálatának másik fontos része, az anyagi ellátásról való gondoskodás: a fennmaradt legénység osztályozása, a beérkezett menetzászlóaljak beosztása, a szétroncsolt csapattesteknek újból való megalakítása, felfegyverzése, mindennemű harci eszközökkel való harcképessé tétele. Naponta ezerfelé lótni-futni, ennek-annak utánanézni, rengeteg írásmunka, parancsosztogatás, ellenőrzés stb. Egy hét „Retablierung ”17 után a dandár újjászületve megint mehetett a küzdősorba harcolni. De hogy ez a hét a dandárvezérkari tisztnek mennyi munkájába, virrasztásába áldozatos önsanyargatásába került, azt a krónika nem jegyezte fel. S ez így ment szakadatlanul az összesen két hónapig tartó 10. és 11. Isonzó-csata alatt. Közben a hadiszerencse forgandósága szerint változó idegőrlő harci helyzetek, ezernyi életveszély. A 11. csata végén, miután a Monte San Gabriélén18 egész hadosztályunk elvérzett, egy szomszéd dandárhoz osztottak be, melynek vezérkari tisztjét tábornokával együtt egy olasz akna szétroncsolta. Négy hét lázas harci izgalmai után a küzdősorból ép bőrrel kimenekülve, alig egy félnapi pihenést élvezvén, ismét vissza az őrülten tomboló pokolba! Fel tehát egy egészen ismeretlen, új helyzetbe, új csapatok, új viszonyok közé! Örökké csak lázas munka, soha pihenés. Mindenkinek jut belőle, ha már aléltságig van, csak a vezérkari robotol szakadatlan és nyúzza idegeit, amíg bírják. A Bainsizza fennsíkon19 betört az olasz. Helyzetünk aggályos. Csapataink nem bírnak vele. Hátrálnak. Visszavonulási vonalunk veszélyben. Az egész Isonzó vonalnak, Triesztnek'*0 sorsa van függőben. Ez az arcvonal kulcspontja. 1 tiszttel, 12 árkásszal az egész hadtest 3 kilométeres frontja mögötti terepen alkalmas 2. védelmi vonalat kell keresnem és kijelölnöm, hogy arra az esetre, ha a csapatok tovább hátrálnának, ebben a vonalban kíséreljék meg az ellenállást. Elől hullámzik a csata. Felkúszunk egy dombra, hogy onnan szemügyre vegyük a terepet. Közelünkben egy 30 Vs-es mozsárüteg. Valami borzalmas pokoli jószág süvölt a levegőben. Nagydarab lehet. A következő pillanatban már belereng a szűk völgy túloldalán mögöttünk meredő sziklafal. Ez a mi ütegünknek szólt. Az olaszok a Görz21 előtti Podgorára** 35 cm-es hajóágyúkat vontak fel. Félelmetesen pusztító óriások ezek. Röppályájuk olyan lapos, hogy a közel másfél méteres bomba szinte vízszintesen vágott bele a sziklába. A következő lövés biztosan rövid lesz, s akkor pont belénk vág a sziklába és leskalpolja a dombtetőnket. Alig, hogy ez a gondolat agyamon átvillant, szinte reflexszerűen hátravetem magamat és odakiáltom árkászaimnak: Hamar le a domb mögé! Én már akkor lent is voltam, s már éreztem is, hogy történt valami. Hallottam a pokoli robbanást, éreztem, hogy megrázkódott és beleingott a fold a lábunk alatt. Láttam száz méterre felcsapó csúnya fekete füstgomolyagot s úgy rémlett, mintha ezer veszett kutya süvöltése vett volna körül. Azt is éreztem, hogy a levegőbe repülve háttal nekiestem valaminek. Többre nem emlékszem. Csak jó későre tértem magamhoz. A mozsárüteg kavemájának83 fülledt levegőjű szűk üregében hordágyon feküdtem. Orromból68
