Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2008/2 (Szombathely, 2008)

MŰHELY - M. Kazár Mária: „Megismerni és tisztelni egymás kultúráját” – Pivar Tomsic Ella muravidéki kutatásai

járásuk alkalmazásával ki tudják magukat fejezni és akadálymentesen kommunikálnak, azok sokkal könnyebben használják az irodalmi nyelvet is.

Rendkívül szimpatikus számomra, hogy a magyarországi szlovének ilyen sokáig megőrizték archaikus nyelvjárásukat. Az iskolában ott is a szlovén irodalmi nyelv a kötelező, ami azonban csak azok számára hasznos, akik szeretnének továbbtanulni. Ha erőltetjük az irodalmi nyelv elsajátítását a szlovéniai magyaroknál és a magyarországi szlovéneknél, akkor elfordulnak tőle, inkább más nyelvet választanak. Ebben a globalizált világban, amikor az angol, német és más nyelvek hódítanak, a nemzetiségi nyelv tapintatlan oktatása számos veszéllyel járhat. Az elmúlt 40 év során tapasztaltam, hogy a média is nagyon hat a beszédkultúrára. Eleinte, amikor riportot készítettem a muravidéki magyarokkal, alig tudtak pár mondatot elmondani, keresték a szavakat, de amikor nem kényszerítettük, hogy helyesen szónokoljanak, felszabadultan, értelmesen kezdtek beszélni és ma már jó riportalanyokká váltak. Saját nyelvjárásukban képesek nagyon ízesen folyamatosan beszélgetni a mikrofon előtt. A nyelv továbbélése a magyarság megmaradását is garantálja ezen a vidéken. A két nyelven beszélő embernek a nagy előnye, hogy mindkét nyelven tud gondolkodni, egyik nyelvről a másikra át tud váltani és ismeri mindkét nép kultúráját, de az egyik nyelvnek, az anyanyelvnek jut a vezető szerep és ez az, ami megkülönböztet, értelmet ad a hovatartozásnak.

A. Népújságban írt először helytörténeti témájú cikkeket. Hogyan lett a

muravidéki magyarok helytörténeti kutatója?

Elsősorban a szellemi kultúra érdekel, ami nálunk nagyon gazdag. Behunyom a szemem, és előttem van, ahogy kukoricafosztáskor és más közös munkák alkalmával meséltek az idős emberek. Azokban a mesékben a nép, a táj szelleme élt: a történetekben hallottuk a Mura örvényes folyását, a ktrvik kuvikolását, a temetőben megmozdultak a sírkövek ... Sokat tudtam meg a boszorkányokról, a „delibabáról”, az „indzsellérek” (gyertyásemberek) bolyongásáról. Fiatal koromban, a magyar irodalomban a romantikus, mítoszokkal, mondákkal, regékkel tarkított regényeket szerettem. Mindez megmaradt bennem. Ez motivált, hogy kutassam a múltat. Az első cikk, amit írtam a Népújságba - még megvan, egyszer bekeretezem - „Ördöge varr a böjti boszorkánynak.” A babonás Ilonka, Kata, Böske nénék meséltek nekem cifra történeteket. Ez 1967-ben jelent meg, akkor még gimnazista voltam. Azóta sokat gyűjtöttem. Most, hogy nyugdíjban vagyok, elkezdem ezt az anyagot rendezgetni. A 300 kazettából nem biztos, hogy mindegyik tele van, de akkor is rengeteg az adat. Most átírogatom számítógépre. Már vágj' 20 floppy telt meg a szokásokról szóló adatokkal. Az elejérr nehéz volt kapcsolatot teremteni az emberekkel, de most már hívnak, hogy menjek, mesélnének. Eleinte csak a szellemi kultúra foglalkoztatott. Elsőnek mégis falum monográfiáját írtam meg. A kéziratnak, sajnos, csak a harmada jelenhetett meg, amelyből sok foirtos adat hiányzik. Még ma is megvarr az eredeti kézirat. A 20 fejezetből öt látott napvilágot a „Dobronak, Görrtér- lráza, Kót helytörténete” című könyvben, 1979-ben.

10