Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2005. (Szombathely, 2005)

4. szám - KÖNYVESPOLC - Illés Péter: Káldy Lajos: Borospincék dicsérete

KÁLDY LAJOS: BOROSPINCÉK DICSÉRETE Szombathely, 2005. 84 p. (Fenntartható Kultúrák) Miközben a Savaria Múzeum Lapidáriumában, a kötet 2005. november 5-ei bemutatóján, Káldy Lajosnak átnyújtottam dedikálásra a könyvet, egy nem várt meglepő mozdulattal gyorsan belejavított a borító belső fülén lévő rövid, nyomtatott szövegbe. Mindjárt az első mondatba, mely szerint „Festő vagyok, nem tudós". A „tudós" szót egy határozott vonallal áthúzta, majd tollával fölé írta: „fotós". Az egyszerűségében őszinte, sarkalatos megállapítás hirtelen átváltozásán akaratlanul is elmosolyodtam. Az alkotói azonosságtudatnak ez a tételszerű meghatározása, a fényképezés határozott, kategorikus elutasítása - rögtön a következő kijelentés: „Nálam fotónak nincs helye." - nyilván az egyéni iskolázottságból fakad. A tanárok: Soltész Jenő, Radnóti Kovács Árpád, Burány Nándor. Azonban az ország különböző szőlőhegyein még megtalálható borospincék, szőlőprések akvarelljei, illetve a filctollal, ceruzával készült rajzok megszületése a dokumentarista fotográfus alkotói gyakorlatával némileg mégis csak rokon. Hiszen mindkét tevékenység, a fotográfusé, és ebben az esetben a festőé is, az éppen aktuális jelen pillanataira fókuszáló, rögzítő attitűdben gyökerezik. A közreadott munkák az évtizedek óta tartó, lezáratlan alkotói folyamat lenyomatai, melyben az egyszer már felkeresett helyekre való visszatérés megrázó élménye legalább olyan inspiratív lehet, mint az első, megismételhetetlen felfedezéseké. Itt tárulkozik fel a szenvedélyes alkotómunka hajtóereje. Éppen a szxíkebb haza, az életút kiindulópontját jelentő Csipkerek szőlőhegyével kapcsolatos kép-párban (16-17. p.) lesz nyilvánvalóvá a festő vállalásának létjogosultsága, fontossága. Az 1992-ben készült akvarellen még gazdáival együtt a megörökített, idilli szőlőhegyi hajlék, majd a következő oldalon, tíz esztendő múlva, egy másik, omladozó rom ugyanazon a helyen: „Szomorú igazságot tartalmaz a mondás, ha elmegy a gazda, utána megy a pince is.". A képek szemlélésekor felkínált nézőpont így látni is tanít. Észrevenni, tudatosítani akarja másokban az életformaváltással pusztulásra ítélt értékeket, a lokalitások hagyományos mikrovilágait, az archaikus épített környezet temporalitását:. „Titkos reményem, hogy ezzel a könyvvel felrázhatom egyik-másik örökös, vagy vásáiió lelkiismeretét, és talán egyre többen próbálják meg a régi formákat megőrizni és helyreállítani a régi, szinte műemlék értékű pincéjét." - fogalmaz Káldy Lajos a kötetet kiegészítő, átívelő vallomásában. Különös, de az elírásnak további üzenete is van. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ebben a kis könyvben egyetlen fényképet sem fogok találni. Sokkal inkább azon gondolkoztat el, hogy egy olyan rendhagyó közvetítő szerep ölt benne formát, ami ugyan mélyen a személyes, a tárggyal való bensőséges viszony hangsúlyozásán alapul, mégsem idegen tőle a rendszerezés. A helyszínen megtapasztalható, látható világ tökéletes visszaadását nélkülöző 88