Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 2001. (Szombathely, 2001)

3. szám - MŰHELY - Salamon Nándor: „Az Őrség szélén, Csörötneken születtem..." - Gömbös László szobrászművész 75 éves -

lépteit, cselekedeteit, de a sokszor arctalan vagy éppen kétes erőiket fitogtató szereplői a mögöttes történelemnek, alaposan megkeserítették előhaladását választott útján. Gömbös Lászlót - a jelekből ítélve - az őrségi tölgyek keménységével vetekedő fából faragták, mert a legcsüggesztőbb helyzetekben sem veszítette el hitét, kínok meg nem törték akaratát, emelt fővel becsületet szerzett nevének. Hetvenötödik évében, fogyó erővel faragva „a fát", buzgalomra késztetve a mintázó készségeket, bizonyítja, hogy „él", alkot és bizakodik a homály tisztulásában. Pályarajzának minden stációja bővelkedik drámai mozzanatokban. Érettségi helyett kötelező munkatábor várt rá Erdélyben. Amikor a háború görgetege elől menekülne, apjával együtt hadifogságba hurcolja a „felszabadító" sereg. Évek múltán, életre szóló betegségekkel térhet haza, de neve, származása gerendaként torlaszolja el az álmok, a művésszé válás grádicsait. „Meglátszik rajta származása, át van itatva polgári ideológiával" - olvassuk az esztergályos munkás káderlapján az ítélettel felérő „minősítést".

1 A java életkorban megszerzett művészdiploma sem tárta szélesre az érvényesülés kapuját. Az állami megbízásokat mások kapták, legfeljebb „morzsák" hullottak elé, kiállításokon egy-egy művét befogadták, de munkálkodása kívül esett a rezsim hangadó kritikusainak látómezőjén. Legfeljebb megemlítették a névsorolvasásnál, netán kapott egy jelzőt: „sikeres szobrait láthattuk még" r Nem kényeztette el figyelmével a rajongásig szeretett szülőföld, Vas megye sem. A rendszert szolgáló, kétes hírű vezéralakjait mintázó földijének emlékmúzeumot rendeztek be, iskolát, teret neveztek el róla, magyarságát bátran megvalló szobrászunkról hír sem kélt szárnyra. A 1980-as évekig egyetlen írást találunk a helyi sajtóban,'

1 kiállításra nem hívták, nem részesült a szobrászi feladatokban sem. Akár jellemzőnek is vehetjük, hogy példának okáért, egy 1993-as körmendi „sétakönyv" meg sem említette, pedig akkor már öt munkája volt a városban. De elhallgatta az egyébként méltatott szentgotthárdi III. Béla szobor alkotójának nevét az 1994-es kiadású Őrség útikalauz is. A hatvanas éveiben járt már, amikor végre Szombathelyen is - e kötődése ugyancsak erős! - kiállíthatta szobrait, de akkor már lassan oldódtak benne a görcsök. A szűkebb pátria meg érdeklődni kezdett az elszármazottak munkássága felől. „Az Őrség szélén, Csörötneken születtem ... ott befogadtak feltétel nélkül. Egy voltam az ottaniak közül" - írta egy feljegyzésében. Kisebb megbízások e figyelemjelei, de meghallgatták szakmai tanácsait, mérlegelték ötleteit, helyet adtak emléktábláinak, történelmi eseményeket megörökítő monumentumainak, ragaszkodása, a nemes ősök iránti tisztelet, az értelmiségi lét kötelme magyarázza áldozatkészségét, szoborajándékozó kedvét. Elhelyezett művei között számosan vannak, amelyeket e szándék állított talapzatra. Adna talán többet is, ha igényt látna, közeledést tapasztalna. Aktualitását veszíthetné szép katalógusához mellékelt levélben rögzített „bánata": „Egy 70 éves ember már gondolhat arra, hogy ha már a szobrát nem is, legalább a katalógusát őrizzék szülőföldjén"'. Pedig lenne ide illő mű, nem is egy! Például a magyarság életerejét, életkedvét jelképpé formáló, őrségi fából fúrt-faragott 6